HTML

2016.11.06. 10:37 RékaKati

Hajnal-ok kötet

komment


2016.11.06. 10:35 RékaKati

A lovag

    – Bocsássa meg, uram, az öltözékemet, de tudja... – motyogta és hirtelen rádöbbent, hogy ha őszintén elmondja magáról a valóságot, meg hogy mi mindenen ment keresztül, senki sem hisz majd neki. Mégis meg kell próbálnia. –... de tudja... én csak egy szegény vándor volnék, és egy óriással kellett megküzdenem.

    Az őr végignézett az érkező sáros páncélján, melyről már csak sejteni lehetett, hogy valaha sárgán és feketén csillogott a napfényben.

    – Nem juthat be akárki királynőnk színe elé. – mondta szigorúan, de volt valami a lovag arcán, ami miatt már tudta, hogy be fogja engedni a trónterembe.

    A lovag néhány bizonytalan lépést tett az őr felé. Sérülései miatt alig tudott járni, elesett volna, ha el nem kapják. Kis csomagját, amit érkezésétől fogva mindig magához szorított, még estében is óvta, tartalma nem szenvedett kárt.

    – Búcsút szeretnék venni szeretett királynőnktől. – mondta elhalón, és akkor az őr szó nélkül félreállt.

komment


2016.11.06. 10:34 RékaKati

Imák

Imádkozik a fa,
virágot bont, gyümölcsöt érlel,
nem kérdez,
aztán elenged mindent a téllel,
Imádkozik az ember,
összetett kezekkel,
de a szó mind csak sárba hull.

Imádkozik a tenger, kézen fogva a parttal,
ráborul fehéren, hű s hűs arccal.
Imádkozik az ember,
összetett kezekkel,
de a szó mind a vízbe fúl.

komment


2016.11.06. 10:33 RékaKati

Szerelmek

Húszéves voltam, és szerelmes,
Szerelmes voltam beléd,
Te messze voltál, a másé,
Kezem hiába nyújtottam feléd.
Bánat ölt, könnyeim ölembe hulltak,
Magányomban a percek, mint órák múltak.

Harmincéves voltam, és szerelmes,
Szerelmes voltam beléd,
Te viszont szerettél, azt hittem,
Ez minden, ez teljes, ez elég,
Hitted te is, de hazudtál,
És én is hazudtam neked.
Mindez élni, hinni, tudni kevés.

Negyvenéves voltam, és magányos,
Köröttem mozgás, élet,
Csak én voltam egyedül,
Csak én, én, én,
És én egyedül félek.

Százéves voltam, és fásult,
Sok mindent elengedtem már,
Akkor eljött hozzám ő,
Ruhája fényes volt, ezüstöt könnyező,
Arca tiszta – ki ő?
Athéné vagyok – mondta, – és szerelmes,
Szerelmes voltam beléd,
Te messze voltál, a másé,
Kezem hiába nyújtottam feléd.

komment


2016.11.06. 10:33 RékaKati

Halhatatlanság

Éj-temető, sír a csönd,
fekete ezer árnyalata,
befogad mindenkit a föld,
Semmin játszó szimfónia.
Én hallgatom, hallgatom szakadatlan,
és kérdezem, egyre csak kérdezem,
vajon az ember tényleg halhatatlan?

Itt nem szól már senki,
mind hallgat, aki tudja,
beszél, beszél a világ ott kinn,
ki igenjét, ki nemjét fújja,
De ott megláttam őt, és megkérdeztem,
hisz egyetlen volt, aki tudja:
– Mondd, hát halandó az ember?
Itt, itt ér véget az útja?

komment


2016.11.06. 10:29 RékaKati

Ketten az úton

– Boldog akarok lenni! – mondtam,
s te nevettél, kinevettél engem,
Igazad volt, te láttad, de én
még nem láttam a Lelkem.

Otthagytalak, megharagudtam rád,
nem árulod el hát a boldogság titkát,
Pedig a gondtalan élet
– gondoltam –
nekem is jár,
a lélek békéje, amit megadhatnál.

Vissza-visszajártam,
vonzott derűd, tiszta életed,
Egyik kezedben láng volt, másikban nyíló rózsa,
Nem értettem, csak néztelek.
– Egyedül vagyok! – panaszoltam.
– Egyedül. – mondtad,
S nem láttam, hogy már régóta
a kezemet fogtad.

komment


2016.11.06. 10:28 RékaKati

A gyémánt

A gyémántot kerestem magamban,
Mi fény, szellem, múlhatatlan,
Királylányt, Istenszobrot, Valót,
Létemnek igaz értelmet adót.

A gyémántot kerestem magamban,
ha meglelem, csak ennyi legyek,
tiszta, mint esőt hozó fehér fellegek.

A gyémántot kerestem,
s mélyre, mélyre ástam,
de csak szén, durva szén,
mit magamban találtam.

komment


2016.11.06. 10:25 RékaKati

Erzsébetnek két gyereke van

    A tárgyalóteremben nem volt levegő. Csönd volt és irreális nyugalom. Margit reszketett, úgy tűnt neki, hogy mélyeket lélegzik, valójában fulladt. Nyakát fojtotta a sál, le akarta venni, vagy kilazítani valamelyest, de nem volt képes odanyúlni. Azt hitte, ha nem mozog, nem látják. Mintha nem rá szegeződne úgyis minden szem, még ha szobormerev lenne is. Mégis azt hitte… mit is?

    – Vádlott, nevezett Varga Margit. – mondta lassan, kimérten a bírónő. – Ön áruló.

    Margit kétségbeesetten nézett rá. Most érezte, hogy nyaka is megmerevedett, alig akart engedelmeskedni, mikor fordítani próbálta, a feszültségtől viszont teljes testében remegett, tartott tőle, hogy nem tudja már irányítani mozdulatait.

    – Én? Én nem… – mondta, pedig nem akart megszólalni, pedig azt hitte, kerek egész mondatokban utasítja majd el a vádat, amely ennyire abszurd, ezt az egész tárgyalást, ami lehetetlen, úgy egészében lehetetlen, meg sem történhet.

    – Igen, ön. – válaszolt a bírónő olyan kimérten, mintha egy gép lenne. – Ön a magyar állam érdekeit, azaz a közösség érdekeit semmibe vevő döntést hozott.

komment


2016.11.06. 10:25 RékaKati

Még egy ballada a költészet hatalmáról

    Rita fásultan pakolt, törölgetett, rendszerezett kisfia szobájában. Gondolatai hol némák voltak, majdnem közömbösek, elhalók, hol megfeszültek és haragosakká nőttek. Nem, legkevésbé sem Milánka rendetlensége zavarta, azt már megszokta, és bár igyekezett nem feladni a harcot, hinni benne, hogy kisfia idővel majd rendszerető ember lesz, igazából nem tulajdonított ennek különösebb jelentőséget, mert Milán igen szépen teljesített az iskolában, a tanító néni nem győzte dicsérni, és végül is ez a lényeg. Gondolatai az előző napi beszélgetéshez tértek vissza minduntalan, amely közte és húga között zajlott le.

    Rita szerette húgát, pedig még most is vigyázni kellett rá, valahogy nem akart helyes vágányba terelődni az élete. Rita boldog családanya volt, férjével tíz év házasság után is szerették egymást, még mindig igaz volt a csók, amit váltottak, mikor egy fárasztó nap után Botond végre hazaért, és megpihent családja körében. Milán másfél évvel az esküvő után látta meg a napvilágot, Szabina három évvel bátyja érkezését követően. Rita emlékezetébe élénken bevésődött, milyen elmondhatatlan boldogságot érzett, amikor kiderült, hogy fia után egy lány fog születni. Mindig erről álmodott, már kisgyerekként is, hogy egy fia és egy lánya lesz.

komment


2016.11.06. 10:22 RékaKati

Az ítélet

    – Hazudtam. Hogy az igazat mondassam, csakis az igazat. Csak ezért, különben…

    Nem folytathatta, az egyik férfi felé lendült, kezében a baltával. Alacsony, vékony emberke volt, most mégis hárman kellettek hozzá, hogy megállítsák. Nem is ment egykönnyen, pedig a három másik sokkal erősebb volt. Mikor amaz már mozdulni sem tudott, üvölteni kezdett:

    – Megölted a fiamat!  – és újra nekilendült, de már úgy fogták a vaskos kezek, mint erős bilincsek. – Azért jött! – zihálta most a többi férfinak. – Azért jött, hogy megölje!

    – Segíteni jöttem. – szólt csöndesen a megkötözött.

    – Aljas hazug! Gyilkos! Most mondta!

    – Hazudtam, de nem vagyok gyilkos. – folytatta amaz. Nyugodtnak tűnt, de hátrakötözött keze remegett. Azt úgyse látta senki. – A fiad…

    A vékony férfi most majdnem kitépte magát a három markos szorításából, de azok megkétszerezték erejüket. Már szinte mindkettő fogoly volt.

komment


2016.11.06. 10:20 RékaKati

Barátok

 

    Buta és büdös fiút szeretett volna magának. És most itt van ez a Józsika. Vele tökéletes lesz a munka. Annak a szomszéd nőnek, aki kölcsönadta, úgysincs elég esze jól használni, hát majd ő. Józsikával dőlni fog a lé.

    Már délelőtt kimentek a fiúval, akkor már van forgalom. Kedvesen mosolyogva hajlongott, áldó szavakat rebegett, közben a szerencsétlen Józsikára mutogatott, hogy neki venne a kapott pénzből tejet, gyógyszert. Józsikának tetszett az utca, magánya után igen érdekes volt a sok rohanó ember, a kisfiú ide-oda kapkodta a fejét, beszélt is, de egy-két szónál többet akkor sem lehetett kivenni abból, amit mondott, ha érdekelt volna valakit.

komment


2016.11.06. 10:16 RékaKati

Földönkívüliek

    Hideg sötétség vette körül. Tapogatózott, mintha lett volna bármi a keze ügyében, mintha a cél már ott lenne előtte, pedig milyen messze volt, milyen nagyon messze! Egy darabig képes volt futni, vagy csak képzelte? Ereje egyre inkább elhagyta, rohanás helyett már csak vánszorgott. Jól ismerte a terepet, számtalanszor megtette már ezt az utat, és azt is tudta: menni kell, KELL. Csak az a sérülés… bárhogy igyekezett, az a sérülés lassan kiszívta minden erejét. És ez a szokatlan hideg…

    Tovább botorkált, kezei egyre határozatlanabbul kerestek nem létező kapaszkodókat. A jelentés… el kell juttatni… haladéktalanul… Úgy csengtek fülébe a parancsnok szavai, mintha itt állna mellette most is:

    – Ezt az információt vigye azonnal a központba. Az információ nem késhet, katona, minden milliomod másodperc végzetes lehet, és a Föld végleg elpusztul.

komment


2016.11.06. 10:13 RékaKati

Ostobaság

    Árpád nagyot sóhajtott. Félretette a dossziét, amivel addig foglalatoskodott, és újat vett a kezébe. Nem, nem azért, mert az előzővel végzett, legkevésbé sem, ennek szólt a sóhaj. Nem szerette, amikor egy-egy ügyet néhány hiányzó adat miatt nem tud lezárni, de úgy tűnik, ez a nap erről szól. Egyik dosszié a másik után kerül a „majdnem kész” kupacba. Árpád precíz ember volt, nem szerette az ilyesmit, annak ellenére sem, hogy tudta, már csak negyed órás munka lesz valóban véglegessé tenni ezeket a dokumentumokat, ha minden meglesz.

    Órájára nézett, és megállapította, hogy öccse gépe már megérkezett. Fejből tudta, hogy Balázs mikor landol, mindig fejből tudta, szinte mindig ő is foglalta neki a jegyet, percre kiszámolva, hogy öccse gépe mikor száll le, mennyi idő onnan a város üzleti negyede, milyen hosszú tárgyalásra lehet számítani, utána szállás, másnap tovább. Csak ritkán adatott meg Balázsnak, hogy egy tárgyalás és egy külföldi éjszaka után hazajöhessen, Árpád szerette összekötni a hasznosat a hasznossal, általában akadt egy-két partner a környező nagyvárosokban is, szervezés kérdése az egész, néhány tárgyalást előrehozni, néhányat elhalasztani, logisztikában Árpád verhetetlen, nem véletlenül és nem is csak a legidősebb jogán lett a cég feje. Balázs egész más, a harmadik fiúról, Pálról nem is beszélve. Árpád igazi bőrfotelben ülő, monitort bámuló, homlokát minduntalan ráncoló vezető volt. Amire képtelen lett volna Balázs (Pálról nem is beszélve), azt megtette Árpád: szervezés, kapcsolattartás, papírok kitöltése, dossziék rendszerezése, tárgyalások időpontjainak megbeszélése. Balázs nem ilyen típus. Neki csak mondják meg, melyik gép, mikor indul, ő elrepül, ő tárgyal, meggyőz, bármennyit képes beszélni lényegében bármiről, és hogy végül miért is mond igent az adott partner, számításból-e, érdekből, üzleti megfontolásból, vagy mert egy ilyen szempárnak nem mondhat nemet az ember, vagy mert olyan szép az a Budapest, és tényleg el kell egyszer menni oda is, vagy mert ilyen kellemes társaságban akkor sem voltak azok az öltönyös-nyakkendős, kosztümös, szigorú üzletemberek, amikor grillezni mentek a régi barátokkal, nos ezt igazából Árpád sem tudta. Nem is akarta igazán tudni, lényeg, hogy az üzlet mindig megköttetett, a szekér haladt, amit egyik fiú nem tudott, azt tudta a másik (Pálról meg inkább ne beszéljünk).

komment


2014.01.24. 20:29 RékaKati

Boldogság

Réges-régen, olyan régen, hogy arra már nem emlékezhet senki, Boldogság úgy járt-kelt közöttünk, olyan természetességgel, mint ahogy bármelyikünk nap mint nap a dolga után néz. Rámosolygott az emberekre, s az emberek visszamosolyogtak rá. Ha valami érdekelte, annak közelébe ment, megcsodálta, s ha már nem akart ott maradni, továbbállt, hogy másokkal találkozhasson. Nem volt nála szabadabb és érzékenyebb teremtmény a világon.

komment


2014.01.24. 20:28 RékaKati

Egy dallam

A hintaszék már órák óta ugyanabban az ütemben ringott előre-hátra és a zongorából áradó ismerős dallam betöltötte a teret. A házban nem volt senki.
Felnézett kis szobája ablakára. Sötét volt, mint az összes többi ablak. Most majd egy másik kislány fog beköltözni oda? Vagy egy kisfiú? Anya azt mondta, menni kell. Nem mondta, hova mennek. Nem meri megkérdezni, olyan nagy a zűrzavar. Most mindenki itt áll a téren, de nem játszik senki és nem beszélget senki.
Furcsa a hintaszék itt a téren. Rudolf bácsi mindig abban a hintaszékben ül, de nem itt a téren, hanem bent a házban. Rudolf bácsi tanár, tengersok történetet tud, ő a legokosabb és a legöregebb ember a világon. Most nem mesél, nem mosolyog ő sem.
És Bobó bácsi a zongoránál. Miért van a zongora itt lent? A zongorának ott a helye Bobó bácsi lakásában, a nagyszobában. A bácsinak a fél szeme mindig le van ragasztva, de nem kell tőle félni, mert nagyon kedves, mindig megsimogatja a gyerekek fejét, és azt szokta mondani: „Most játszok neked egy dallamot a zongorán, azt majd zsebre teheted és hazaviheted!” Nagyon vicces bácsi, a gyerekek még azt is meg merték tőle kérdezni, hogy miért van leragasztva az egyik szeme, és azt mondta, hogy az egy mindent látó szem, és ha nem lenne leragasztva, akkor ő mindent látna a világban, és ő nem akar mindent látni.
Anya kérdez valamit Rudolf bácsitól, csak a választ hallani:
- Nem, kedvesem, engem itt, ebben a hintaszékben fognak tarkón lőni. Én ezért nem megyek innen sehova.
Mi az, hogy tarkón lőni? Anyát nem kérdezheti meg, mert nem figyel rá. Csak a kezét szorítja annyira, hogy fáj.
Elindulnak. Nem csak ők, hanem mindenki a térről, kivéve Rudolf bácsit és Bobó bácsit. „Talán a frontra megyünk.” – reménykedik a kislány. – „Apa meg bátyus ott vannak.” Megmondaná anyának, hogy inkább itt hagyja az összes játékát, csak menjenek a frontra, legyenek újra együtt ők négyen. De anyához nem lehet szólni, nem néz rá, csak a kezét szorítja még mindig olyan erősen, hogy már igazán nagyon fáj.
Bobó bácsi szakadatlan játszik a zongorán. A kislány úgy érzi, a zene követi, öleli őt, mint valami illatfelhő. Hirtelen hátrakap a szabad kezével, majd erősen összeszorítja a markát. Ezt a dallamot magával viszi. Apának, bátyusnak. Ajándék. Addig majd nem nyitja ki a markát.

komment


2011.10.05. 20:45 RékaKati

Pénz

     Senki sem tudja pontosan, mikor született Pénz. Amikor egy hírességről beszélünk, mindig fontosnak tartjuk a születési dátumával kezdeni, mert úgy érezzük, ettől műveltebbnek látszunk, de ezt Pénz esetében sajnos nem tehetjük meg. Mentségemre szolgáljon, nem valószínű, hogy történetét bármiképp befolyásolná, ha ideírhatnék egy hónapot és egy napot. Szóval Pénz olyan régen született, hogy arra már senki sem emlékszik. Persze sok kutatást végeztek ezzel kapcsolatban, de a pontos, precíz születési dátum – mondom – nem ismert.

komment


2011.10.05. 20:45 RékaKati

Kisjézus kabátja

    Sötétedett. Nem mintha késő lett volna, csak hát december vége volt, ilyenkor hamar köszönt be a szürkület. Itt–ott már pislákolt egy–egy csillag az égen, bizonytalan pillantást vetettek a fakó Holdra, amint az egykedvűen nézte a kis várost. Mintha sejtette volna, hogy a tarka üzletek csillogása mellett az égi fényekre senki sem figyel fel. Igaza volt.

komment


2011.10.05. 20:45 RékaKati

Az igazságos és bölcs király

     Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy király, aki messze földön híres volt igazságosságáról és bölcsességéről. Nem történhetett az ő birodalmában semmi igazságtalanság, a jó mindig elnyerte méltó jutalmát, a rossz pedig méltó büntetését. 

komment


2011.10.05. 20:19 RékaKati

A város és a vihar

    Szilvia kilépett az öltöző ajtaján. Elégedett volt, ma még jobban teljesített, mint múlt héten. Igaz ugyan, hogy női tornában elért eredményeit senki sem kérte számon, de ő maga szigorúan vette. Egyre ritkábban fordult elő, hogy előbb abbahagyott egy gyakorlatot, minthogy elhallgasson a zene, és a csoportban most már határozottan a jók közé számított. Kényelmesen bandukolt az üdítőautomatáig, amely a folyosó végén állt, hogy egy üveg szénsavmentes ásványvíz tegye teljessé az egészséges napot. Majd begombolta a kabátját, és kilépett az utcára. Este volt, téli este, szemerkélt a hó. Szilvia nem lakott messze. Útközben megállt, hogy pénzt vegyen fel egy automatából. Beillesztette a kártyát, és beütötte a kódot. Pár másodperc múlva kezében volt a pénz. Ekkor már feltámadt a szél, s néha a lány arcába csapta a havat.

komment


2011.10.05. 20:16 RékaKati

A varázstükör

    Élt egyszer réges-régen, messze-messze innen egy kis faluban egy földbirtokos szép birtokán, díszes kúriájában, egyetlen fiával. A fiú szépen nőtt, cseperedett, nem érte gond, se bú, naphosszat játszhatott a házban, a birtokon, ahol épp kedve tartotta. Hanem volt valami, amit sem neki, sem senki házbélinek nem volt szabad: a kúria egyik szobáját a földbirtokos mindig kulcsra zárta, s a kulcsot soha ki nem adta a kezéből, még éjjel is párnája alatt tartotta. Nem juthatott a kulcshoz senki, s nem juthatott a szobába élő ember semmilyen módon. A fiú nagyon szerette volna ismerni a titkot, bemenni a szobába, de ahányszor csak erre kérte apját, az mindig elutasította.

komment


2011.10.05. 20:13 RékaKati

Tükörország és egy ország tükrök nélkül

    Egyszer volt, hol nem volt, volt messze innen egy királyság, melynek nevére senki sem emlékszik már, talán nem is volt igazi neve, talán mindig csak ez az egy neve volt, amelyen történetünk idején mindenki emlegette: Tükörország.
 

komment


2011.10.05. 20:11 RékaKati

A rubinkő és a birodalom

    Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy birodalom és annak hű és igazságos királya. Szerette népét, és népe szerette őt; éjt nappallá téve azon fáradozott, hogy alattvalói jók és boldogok legyenek, az ország virágozzék, a szépség és az igazság uralkodjon. Akár íróasztala mellett, akár a birodalomban utazva és az emberek életével ismerkedve, akár a csatatéren, akár külföldi látogatásai során tett bármit – és nem keveset - , mindig azok az emberek voltak számára a legfontosabbak, akiket irányítása alá rendelt az ég. „Király így még nem szeretett birodalmat!” – mondogatták sokan.

komment


2011.10.05. 20:00 RékaKati

A ládikó kincse

    Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy szegény ember, s annak egyetlen fia. Szegények voltak, bizony minden fillér fölött gondolkodni kellett, mielőtt kiadták volna a kezükből. Telt-múlt az idő, a fiú legénnyé serdült, s egy szép napon így szólt apjához:
 
 

komment


2011.10.05. 19:58 RékaKati

Mese a kereskedőről, aki a boldogság forrását kereste

    Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy gazdag kereskedő. Ügyes ember volt, bizony jól értett az arany forgatásához, s hosszú évek alatt oly sok pénzt gyűjtött, hogy maga sem tudta volna megszámlálni.
 

komment


2011.10.05. 19:40 RékaKati

Imáink szállnak az ég felé

    Volt egyszer egy ember, aki egy gyönyörűségesen szép, hatalmas palotában lakott. Kastélya olyan pompás volt, olyan káprázatos, hogy valahány király csak arra járt, mind elámult rajta, s hazamenvén porig romboltatta a sajátját szégyenében.

komment


süti beállítások módosítása