Élt egyszer réges-régen, messze-messze innen egy kis faluban egy földbirtokos szép birtokán, díszes kúriájában, egyetlen fiával. A fiú szépen nőtt, cseperedett, nem érte gond, se bú, naphosszat játszhatott a házban, a birtokon, ahol épp kedve tartotta. Hanem volt valami, amit sem neki, sem senki házbélinek nem volt szabad: a kúria egyik szobáját a földbirtokos mindig kulcsra zárta, s a kulcsot soha ki nem adta a kezéből, még éjjel is párnája alatt tartotta. Nem juthatott a kulcshoz senki, s nem juthatott a szobába élő ember semmilyen módon. A fiú nagyon szerette volna ismerni a titkot, bemenni a szobába, de ahányszor csak erre kérte apját, az mindig elutasította.
- Nem vagy még elég nagy, fiam, ahhoz, hogy lásd.
Telt-múlt az idő, a fiúcskából férfi lett, a földbirtokosból pedig öregember. Egy nap az ősz hajú földbirtokos ágynak dőlt, s orvost kellett hívni hozzá. Az orvos megvizsgálta, és a fejét csóválta:
- Nincs mit tenni! – sopánkodott. – Öregség és betegség kézen fogva járnak, és elragadják azt, akinek menni kell.
A földbirtokos nem tiltakozott sorsa ellen, s mivel volt még egy igen fontos feladata, mindjárt a doktor távozása után magához hívatta fiát, kivette a rejtélyek szobájának kulcsát a párnája alól, és így szólt:
- Fiam, nekem mennem kell, így átadom a kulcsot, amit mindig annyira áhítottál. Előbb-utóbb úgyis meg kellett volna tudnod, mi a titok, igaz, én későbbre szántam volna ezt a beszélgetést. Abban a szobában, tudd meg, egy tükör van. De az nem akármilyen tükör, az egy varázstükör. Veszélyes abba belenéznie bárkinek! Mert voltak, akik zöldellő réteket láttak benne tengersok virággal, de voltak, akik vadállatokat láttak, amint fékevesztetten ölik egymást. Ahány ember, annyiféle kép, s nem tudhatod, ki elég erős ahhoz, hogy belenézzen.
A földesúr pár nap múlva meghalt, el is temették tisztességgel, fia, s a háznép illőn meggyászolta.
Eltelt egy hónap, kettő, s a fiatalúr elérkezettnek látta az időt, hogy belépjen a titkos szobába. Magához vette a kulcsot, odament, beillesztette a zárba, s kinyitotta az ajtót. A szobában évszázadok pora ült, meglibbent, ahogy a fiú az ajtót nyitotta, pókok szaladtak hálóikon, s szemben az ajtóval ott volt a tükör. A fiatalúr bátran odalépett, s letörölte kezével a vastag port, hogy lássa, amit a tükör mutatni akar. Nézte, hosszan nézte a tükröt, s az semmi mást nem mutatott, mint a fiú tulajdon arcát. Visszatükrözte minden mozdulatát, minden arckifejezését, s ő addig-addig pózolt, míg végül elnevette magát:
- Még hogy varázstükör! Virágok meg vadállatok! Szegény öreg apám! Micsoda bolondság!
Azzal otthagyta a szobát, és a személyzet után nézett: épp ideje, hogy ezt az évszázados koszt valaki eltakarítsa. Mivel a cselédek ilyenkor máshol dolgoznak, Magdával, a szakácsnővel találkozott először, aki lencsét válogatott a konyhában.
- Hagyja kérem, Magda, az ebédet, majd eszünk később, arra kérem, takarítsa ki a szobát, melyet apám mindig bezárva tartott. Most már semmi szükség arra, hogy kulcsra zárjuk azt az ajtót.
Magda lerakta a tálat, rongyot, vizet, seprűt vett magához, és bement a szobába. Órákkal később a fiatalúr úgy gondolta, Magda már készen lehet, meg hát meg is éhezett csöppet, így odament a szobához, hogy lássa, hogy áll a munka.
Magda ott állt a tükör előtt mozdulatlanul, kezében a vizes rongy azonmód, ahogy az első csíkot letörölte, s nézett a tükörképébe meredten.
- Magda! – szólt a fiú. – Magda, hát még el sem kezdte?
Magda összerezzent, megfordult, és döbbenten nézett a fiatalúrra.
- Almafa. – motyogta. – Varázstükör.
- Ejnye, Magda, mi van magával? – kérdezte a fiú harsányan.
- Fiatalúr, ez egy varázstükör! Egy almafát láttam, ahogy belenéztem, hatalmas volt, terebélyes, sok-sok piros almát termett, s melengetőn sütött rá a nap.
- Magda, maga bolondokat beszél! – gyúlt haragra a fiú. – Menjen azonnal a konyhába, és főzze meg az ebédet!
Magda az erélyes hangtól visszacsöppent a valóságba, és a konyhába sietett. A fiatalúr pedig egy cseléd után nézett – kettő volt összesen – , hát arra gondolt, a becsületesebbiket kéri meg a takarításra. Az egyik szobában rá is talált Hildára - aki már majdnem végzett -,s meghagyta neki, hogy takarítsa ki azt a szobát, amely eddig mindig kulcsra volt zárva.
Hilda ment engedelmesen, hanem a fiúnak rossz érzése volt az előző eset miatt, így néhány óra elteltével Hildának is a körmére nézett.
Ahogy a szobába lépett, ott találta Hildát mozdulatlanul: kezéből kiejtette a rongyot, s nézett a tükörbe megbabonázva.
- Hilda! – ébresztette fel határozott hangon. – Hilda, mit csinál?
Hilda összerezzent, s boldog arccal fordult a fiatalúr felé.
- Hiszen ez egy varázstükör! – mondta elragadtatva.
- Mit látott benne? – kérdezte a fiú.
- Egy királynőt. – suttogta Hilda.
- Ó, hát királynőt? Selyemben, bársonyban, gyöngyökkel, gyémántokkal?
- Nem voltak sem selymek, sem bársonyok, sem gyöngyök, sem gyémántok. – válaszolta a lány.
- Akkor honnan tudja, hogy királynő volt? – kérdezte a fiatalúr, és elmosolyodott.
Hilda elszégyellte magát ostoba beszédéért, és inkább elsietett, úgyis volt még két szoba, amelyek takarításra vártak.
A fiú a másik cselédért ment, Zolláért, és kérte, takarítsa ki a szobát, amely mindig kulcsra volt zárva.
Pár óra múlva Zollát is leesett állal találta a tükör előtt.
- Zolla, mi történt? – kérdezte.
Zolla örömmel fordult a fiatalúr felé:
- Egy hercegnőt láttam a tükörben! – mondta elragadtatással. – Selyemben, bársonyban, gyöngyökkel, gyémántokkal!
A fiú nevetni kezdett. „Lányok és hiúság!” – gondolta. – „Meglátják magukat egy tükörben, és nem győznek betelni a szépségükkel. Férfi kell ide!”
Azzal lovászáért indult, hogy megkérje, takarítsa ki a szobát. A lovász ment is rögvest, de bizony takarításképp ő is csak a következő csíkot húzta meg a tükrön, mert belenézett, s a következő pillanatban önkívületben rohant ki a szobából. A fiatalúr az istállóban talált rá, s kérdezte, mi történt.
- Láttam… - motyogta a lovász. – Láttam a tükörben…
- Mit láttál a tükörben? – kérdezte a fiú.
- Oroszlánokat, sárkányokat, férgeket! – remegte a lovász. – Támadtak…
A fiatalúr visszament a szobába, hogy újra belenézzen a tükörbe. De bizony ő továbbra is csak tulajdon képe mását látta benne, semmi egyebet.
Ötödszörre az inasát kérte meg a takarításra. Hogy, hogy nem, egy óra múlva az inast, Kálmánt is a tükörképbe feledkezve találta.
- Ejnye, Kálmán, mit látott a tükörben? – kérdezte a fiú.
- Oroszlánokat, sárkányokat, férgeket! – válaszolta Kálmán szomorúan. – Támadtak…
- Hát mindenki megőrült ebben a házban? – fakadt ki a fiatalúr, és azzal kulcsra zárta a szobát újra, álljon hát továbbra is úgy, ahogy évszázadokig állt.
Telt-múlt az idő, s egy nap Magda, a szakácsnő egy kéréssel fordult a fiúhoz.
- Fiatalúr, kérem, igen nagy baj van.
- Mi a baj, Magda?
- Volt a faluban egy özvegy barátnőm, s szegény váratlanul meghalt. Betegeskedett, igaz, de nem számítottunk a halálára.
- Hát ez igen szomorú, Magda. – válaszolta a fiú, de nem igazán értette, mi dolga neki ezzel.
- Három árva kis gyereket hagyott maga után. – folytatta a szakácsnő. – Nincs hova menniük.
- Ugyan, Magda, tudja nagyon jól, hogy a szomszédos faluban van egy árvaház. Nem fognak azok a gyerekek éhen halni.
- Igen, uram, de mégis, ha velem maradhatnának, szeretetben, törődéssel nőhetnének fel…
- Úgy, hát ezt akarod! Ide hozni őket! Hogy itt nekem felfordulást csináljanak! Én etessem, ruházzam őket! Nincs nekem arra szükségem! Ugyan, Magda, tudja nagyon jól, hogy az árvaházban is felnevelik őket.
- Akkor elmegyek én is. – nézett a szemébe Magda. – Valahol csak találunk menedéket.
S még aznap összepakolta szerény holmiját, magához ölelte a három riadt gyereket, s kilépett az ajtón. A birtok kapujánál megállította őt Kálmán, az inas, s egy kis dobozt adott a kezébe.
- Évek alatt összegyűlt némi pénzem. – mondta Kálmán. – Fogadja el, hogy segíthessen a gyerekeknek.
- Köszönöm, Kálmán! – búcsúzott Magda, és csak a faluba érve, mikor menedéket kerestek, nyitotta ki a dobozt, s nem győzött álmélkodni: annyi pénz volt benne, hogy abból került egy kis földre, ahol gazdálkodni, építkezni kezdhetett.
Telt-múlt az idő, s Hilda, a szobalány is kéréssel fordult urához.
- Fiatalúr, kérem, nagy baj van.
- Mi a baj, Hilda?
- Elment a falu tanítója, mert a falu már oly keveset fizetett neki, hogy abból nem tudta eltartani a családját.
- Miért baj ez neked, Hilda?
- Uram, én is tanultam írni, olvasni, a számokat is ismerem, beállnék én tanítani, hogy ne maradjon a falu tudás nélkül.
- Hát ha menni akarsz… – vonta meg a vállát a fiú.
S Hilda is elhagyta a házat. Nehéz időket élt meg, kis fizetéséből kellett élelemre és könyvekre is keríteni, nappal tanított, éjjel tanult, olvasott, hogy minél több tudást adhasson.
Így a lányok közül csak Zolla maradt a kúriában, neki viszont esze ágában sem volt továbbállni, kényelmes helye volt ott, ahol volt. Elvégezte, amit el kellett végezni, s közben mindig csak a tükörbeli hercegnőt látta maga előtt: „Egy nap eljön értem egy herceg.” – gondolta. – „Selymeket, bársonyokat, gyöngyöket, gyémántokat ajándékoz majd nekem, lovára ültet, palotájába visz, s mindenki engem irigyel majd a faluban.”
Ami pénze csak volt, cicomákra, szalagokra költötte, hogy majdan az ő hercege méltónak lássa, ha megérkezik.
Ott maradt a lovász is, igaz, nem sokáig, mert egy átmulatott éjszaka után a szolgabíró ment a kúriába hírül vinni a fiatalúrnak, hogy ne várja lovászát, mert azt bizony börtönbe zárták.
- Mi történt? – kérdezte a fiatalúr.
- Az úgy volt, hogy a lovász, meg Kálmán, a fiatalúr inasa, iddogáltak a kocsmában. A lovász mérték nélkül, ahogy szokta, az inas meg mértékkel, ahogy szokta. Hát jönnek a falubeli suhancok, és beléjük kötnek. Hogy mit mondtak, nem tudom, de a lovász bizony kést rántott, s nekik támadt. Kálmán próbálta csitítani, hogy ne törődjön vele, mit mondanak, de hiába. Hát én meg bezárattam őt is, meg azt a négy falubelit is.
Eltelt egy év, és Kálmán is ura elé állt.
- Uram, én jövő hónaptól a bárónál dolgozom.
- Hogyhogy, Kálmán? Hát mi a baj?
- A báró úr magasabb fizetést ajánl, mint ön. – mondta Kálmán tárgyilagosan.
- Ja, úgy! – húzta el a száját gúnyosan a fiú. – Akkor hát siessen, ne veszítsen egy percet sem!
Kálmán tisztelettudóan meghajolt, s a következő hónaptól már a báró úr szolgálatában állt.
Teltek-múltak az évek csöndes változatlanságban a kúriában, lopva a fiú és Zolla fiatalságát. A faluból mindenféle hírek érkeztek, mondtak ezt is, azt is, egyre hihetetlenebb dolgokat Magdáról és Hildáról, melyek idővel nem hagyták nyugodni a fiatalurat, és elhatározta, utána jár, hogy alakul a sorsuk.
Magda a falu szélén lakott, s a fiú odaérvén csak ámult-bámult azon, amit ott látott: Kicsi föld, beültetve mindennel, ami kellett: szép sorokban répa, káposzta, saláta, s ki tudja, még mi minden, bizony nem kevés munka mindezt rendben tartani! Magda, a szakácsnő, éppen a répát kapálgatta, de nem ám három kis segítsége volt, hanem vagy tíz, a fiatalúr nem is próbálta megszámolni, hány gyerek sürgölődik a takaros birtokon. És Magda szép volt, igaz arca ragyogott, mint a napfény. Mikor meglátta a fiút, üdvözölte, ahogy illik.
- Honnan ez a sok gyerek? – kérdezte a fiatalúr.
- Az árvaházból is ide tudtam venni néhányat. Mióta a báró úr rendszeresen pénzt küld segítségképpen, sokkal könnyebb minden.
- A báró? – kérdezte a fiú meglepetten. „Az a vénember, akit mindenki bolondnak tart?” – tette hozzá gondolatban.
- Igen, a báró. – mondta Magda hálatelt hangon. – Kálmán, az inas szólt az érdekünkben.
A fiatalúr elköszönt, és továbbment, hogy az iskolát is lássa. Mikor odaért, benézett az ablakon, s ott látta Hildát, a cselédet, amint kopott, foltozott ruhájában áll a kicsi teremben, s átszellemült arccal beszél, magyaráz, a gyerekek és felnőttek pedig csillogó szemekkel hallgatják. Hát igaz volt az is, amit Hildáról mondtak.
Óra végén odament, mert vele is beszélni akart. Amilyen kicsi volt az iskola, olyan sok polc volt a fehér falakon, s a polcok csak úgy roskadoztak a könyvektől.
- Ön vette a könyveket? – kérdezte a fiatalúr.
- Nem, nekem nem lenne rá pénzem. Kálmán, az inas hoz nekünk minden hónapban tucatszám. Amint fizetségét kézhez kapja, bemegy a városba, és arra költi, hogy a falu népe tanulhasson.
- Értem. Kálmán, az inas.
A fiú Hildától is búcsút vett, s ment vissza birtokára. Bosszús volt, igen bosszús, s hazaérvén rögvest a titkos szoba ajtajához vette útját: elfordította a kulcsot a zárban, és bement.
Ott találta a tükröt úgy, ahogy évekkel ezelőtt állt, úgy, ahogy évszázadok óta állt. Letörölte róla a port, és belenézett. Saját arcát látta a tükörben. Akárhogy fordult, akárhonnan nézte, mindig csak a maga mását látta benne.
Feldühödött ezen a fiatalúr, fogta a tükröt, és azonmód a városba vitte, hogy túladjon rajta. Egy régiségkereskedő kis üzletébe tért be a tükörrel, és igen keveset kért érte, csak hogy megszabaduljon tőle. A kereskedő nem nézett bele a tükörbe, csak azt nézte, hogy bizony ilyen gyönyörű, ilyen sima, ilyen érintetlen tükröt ő még nem látott: mintha tökéletes mesterek épp az imént alkották volna nagy figyelemmel és odaadással. És milyen keveset kér érte a fiú! Ez aztán a nagyszerű vásár! Kifizette a kért összeget, a tükröt pedig üzlete legszebb szegletébe állította.
A fiatalúr hazament, és élt, éldegélt tovább úgy, ahogy eddig. Személyzetként már csak Zolla volt vele, eszében sem volt mást is felvenni, ezt az egyet is alig bírta elviselni. Zolla egyre csúnyább, házsártosabb, keserűbb lett, ahogy az évek múltak. Semmilyen herceg nem jött el érte, nem hozott finom kelméket, sem drágaköveket; s a lány szalagjai, cicomái lassanként megkoptak. Idővel nem is várt már senkit és semmit.
A varázstükör pedig hamar elkelt. Hogy ki vette meg? Nem tudni, de sokáig nem bukkant fel újra. Később egy másik kereskedőhöz került, azután egy harmadikhoz, kézről kézre adták-vették, s a tükör vándorolt, szép maradt, sértetlen, mintha tökéletes mesterek épp az imént alkották volna nagy figyelemmel és odaadással. Végül aztán Te vetted meg. A fürdődben a mosdó fölé rögzítetted, és ott lóg azóta is.
Ajánlott bejegyzések: