Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy gazdag kereskedő. Ügyes ember volt, bizony jól értett az arany forgatásához, s hosszú évek alatt oly sok pénzt gyűjtött, hogy maga sem tudta volna megszámlálni.
Ám ahogy teltek az évek és gyűltek az aranyak, úgy lett a kereskedő egyre boldogtalanabb és boldogtalanabb: mind kevesebb örömöt lelt vagyonában. Nem szerzett már számára gyönyörűséget sem hatalmas, díszes palotája cifra, hallgatag szobáival, sem magányos sétái óriási, csodaszép birtokán, de még a fényűző lakomák sem tudták felvidítani megkeseredett szívét. Végül már csak járt – kelt fel s alá a palota néma szobái közt, s másra sem tudott gondolni, minthogy milyen boldogtalan is ő.
Egyszer azután, mikor már ugyancsak nekikeseredett, ily gondolata támadt:
„Keresek valakit, aki boldog: valakit, legyen akár a világ végén is, aki elárulja nekem a boldogság titkát.”
Azon nyomban el is küldte tíz szolgáját a tíz úton, amely a birtokról kifelé vitt, hogy keressenek egy boldog embert, legyen az bárki.
Nem telt belé sok idő, s egy híján visszatért mind a tíz, de bizony egy sem járt szerencsével: hiába jártak faluról falura, egynek sem sikerült egyetlen boldog embert sem találnia.
A kereskedő már majdnem felhagyott minden reménnyel, amikor megérkezett a tizedik szolgáló:
- Megtaláltam, akit keresel. – mondta a kereskedőnek. – Félnapi járóföldre innen van egy falu, abban él egy ősz öregember, aki olyan boldog, hogy híre elterjedt már a szomszédos falvakban is.
- Hol van hát a palotája? – kérdezte a kereskedő új reménnyel a szívében.
- Nincsen palotája: egy kis kunyhóban lakik a falu szélén.
- Talán gúnyolódsz velem?! – kiáltotta haragosan a kereskedő.
De a szolgáló váltig állította, hogy nincs annak az embernek egyebe, mint egy kis kunyhója, s nagy családja.
„Felkeresem.” – gondolta a kereskedő. – „Megkérdezem tőle, hogy mitől lehetnék én is boldog.”
Tüstént hintóba szállt, s elhajtatott a kis faluba. Megérkezett mielőtt a Hold mosolya felkúszott volna az égre és hitetlenkedve ugyan, de kopogtatott a házikó ajtaján. Az ősz öregapó nyitott ajtót: szívesen fogadta az idegent, mindjárt asztalhoz ültette, jól tartotta mindazzal, amire tellett, s megkérdezte, mi járatban van.
- Azt mondják, te vagy az egyetlen boldog ember széles e határban. – válaszolta a kereskedő. – Én egy óriási palotában lakom, sok a szolgám és rengeteg az aranyam, mégsem vagyok boldog. Azért jöttem, hogy megkérjelek: mondd el nekem, mi a boldogság titka.
Az öregember nem válaszolt azonnal, csak nézte, nézte a kereskedőt barátságosan: hírből ismerte már, hogyne ismerte volna, hisz gazdagsága szóbeszéd tárgya volt immár azon a vidéken is.
- Igen. – válaszolta azután. – Ismerem a boldogság titkát: messze – messze innen van egy forrás: a boldogság forrása. Két szelídgesztenyefa gyökerei közül tör elő: ha annak vizéből iszol, boldog leszel.
- Mondd meg hát – szólt reményteli hangon a kereskedő - ,merre induljak, hol találom azt a forrást!
- Megmutatnám, merre menj, de jól gondold meg: hosszú, küzdelmes út vezet odáig: egy esztendeig is eltart, mire odaérsz, egyetlen szolgálót sem vihetsz magaddal, s bizony gyalogosan kell megtenned az utat.
- Ugyan! – szólt a kereskedő türelmetlenül. – Hogyan is riaszthatna vissza, hogy küzdelmes és hosszú az út: hiszen a boldogságomról van szó!
- Jól van. – egyezett bele az öregember. – Menj most vissza palotádba, s készülj elő az útra. Holnapután napkeltekor várlak a falu szélén. Akkor majd megmutatom az ösvényt, amely a forráshoz vezet.
Így is lett: a kereskedő tüstént visszahajtatott birtokára, mindjárt másnap aranyra váltotta minden vagyonát, elbúcsúzott szolgáitól, s harmadnap hajnalban reményteljes várakozással érkezett a falu határához. Az öregapó már várta: örömmel üdvözölte, s elindultak az erdő felé. Mentek, mendegéltek egyre beljebb az erdőben, míg végül egy kis ösvényhez értek.
- Ez az – szólt az öregember. - :az út, amelyen el kell indulnod.
- Köszönöm jóságod! – mondta hálásan a kereskedő. – Mondd, mit adjak neked cserébe e nagy szívességért? Van aranyam annyi, hogy meg sem tudnád számlálni!
- Nincs szükségem aranyra – válaszolta az öregapó. - ,hiszen tudod: boldog vagyok. De – ha már így megkérdezted -, lenne egy apróság: mikor legutóbb arra jártam, elveszítettem a pipámat, s az erszényemet: ugyan nem pipázom már, s az erszényre sincs szükségem, de oly igen a szívemhez nőtt mind a kettő: ha megtalálnád őket, nagy örömet okoznál nekem. Meg fogod ismerni: nevem bele van vésve a pipába, s bele van hímezve az erszénybe.
Azzal elbúcsúztak egymástól, s a kereskedő elindult, ment, mendegélt hegyeken, völgyeken át, s az ösvény egyre szélesebb lett: csöndes falvakon, sűrű erdőkön, napfényes mezőkön vezetett keresztül. A kereskedő csodálkozott, hogy az öregapó úgy óvta ettől az úttól: igaz ugyan, hogy szolgái nem voltak vele, de aranya volt temérdek: ehetett, ihatott bármelyik faluban, fedél is volt a feje felett minden éjjel: az út menti fogadósok szívesen látták, nem szenvedett hiányt semmiben.
Hanem egyszer, mikor már jó ideje vándorolt, egy nagy tisztásra ért, s döbbenten látta, hogy a tisztás közepén az út háromfelé válik.
A kereskedő tanácstalanul roskadt le az út szélére.
„Hiszen nem mondta az öregapó, hogy hármasút elé fogok kerülni: hát most merre menjek?!”
Igen elbúsult, hogy hasztalan vándorolt el idáig, sohasem találja meg a boldogság forrását. Úgy érezte, minden hiába: ő már boldogtalan marad élete végéig. Ahogy így búslakodott, hirtelen eszébe jutott valami: „nem lehet véletlen, hogy az öregember nem mondta, hogy az út háromfelé válik: nem mondta, hogy akár jobbra, akár balra le kell térnem az ösvényről: egyenesen kell hát menjek továbbra is.”
Már éppen indult volna, amikor balfelől nagy sírás – rívás, jajveszékelés ütötte meg a fülét: akkor vette észre, hogy arrafelé a domb mögött egy kis falu van. Elindult hát a hang irányába, hogy megkérdezze, mi az oka a kétségbeesésnek. Ám ahogy közelebb ért, már látta, hogy nincs szükség kérdezősködésre: a folyó, melynek partján a falu épült, kiáradva hömpölygött a kis utcákon, a gyermekek riadt arccal húzódtak szüleik ölébe, az asszonyok sírva néztek elveszett otthonukra, s a férfiak reményt vesztetten figyelték a kíméletlenül pusztító vizet.
A kereskedőnek megesett a szíve a domboldalban összeverődött, kétségbeesett kis tömegen, s nem is habozott sokáig: fogta, amennyi aranya csak volt, s odaadta az utolsó krajcárig a falu plébánosának:
- Oszd szét, kérlek, az emberek közt! – mondta a papnak. – Építsetek belőle új házakat, vegyetek új földeket, állatokat!
A plébános alig akart hinni a szemének, mikor a sok aranyat meglátta. Majd’ a könnye kicsordult, úgy meghatotta ez a váratlan bőkezűség, s oly buzgón hálálkodott, hogy a kereskedő alig tudta lebeszélni róla, hogy az emberek elé vezesse őt. Nem akarta, hogy mindenki külön köszönetet mondjon.
Hamar elbúcsúzott inkább a paptól – kinek arcán a kétségbeesés kifejezését felváltotta a boldog reménykedésé – ,s indult vissza arra a helyre, ahol az út háromfelé vált, hogy menjen tovább egyenesen, mindig csak egyenesen a boldogság felé.
Hanem ahogy a tisztás közepe felé haladt, észrevett valamit a balút mellett a fűben: ahogy közelebb ment, látta, hogy az bizony nem más, mint egy pipa. Felvette, nézegette, hát ahogy letörölte róla a földet, látja ám, hogy egy név van belévésve: az öregember neve.
Hej, de megörült, bizony megörült ennek a kereskedő:
„Ha itt vesztette el, akkor itt járt, akkor erre van a boldogság forrása, nem arra, amerre az imént menni akartam. Ej, hát majdnem elvétettem az utat!”
Elindult hát, ment, mendegélt tovább megnyugodva, hogy a jó úton halad, s megkönnyebbülve az arany súlyától és a félelemtől, hogy rablók támadnak rá. Hanem most már nem látták szívesen egy fogadóban sem. Pénz híján becsukódott előtte minden ajtó, s nem volt többé meleg szobája, finom vacsorája. Esténként csak a csillagos égbolt borult rá védelmezőn, s a fák susogtak jó éjszakát az éhező vándornak.
Napok múltán a kereskedő ismét egy kis faluhoz ért. Akkorra már igencsak kínozta az éhség, elhatározta hát, hogy elszegődik inasnak: ha kitanul egy mesterséget, kereshet annyi rézpénzt, hogy teljen szállásra, s némi élelemre is az út további részén. Köszöntötte is mindjárt a falubélieket, s megkérdezte, lenne – e itt mesterember, kinek szüksége van két segítő kézre.
- Már hogyne volna. – válaszolták. – A takácsunknak bizony elkelne a segítség. Ott lakik a falu közepén a templom mellett.
Elment hát a kereskedő a kis házhoz, ahol a takács lakott. Köszöntötte a mestert illendően, s megkérdezte, nem volna – e szüksége inasra. Szüksége volt rá, hogyne lett volna, ott mindjárt kezet is ráztak, s megegyeztek fél esztendőben.
Elkezdte hát tanulni a kereskedő a takácsmesterséget. Eleinte igen keservesen ment a munka: társai mind korábban érkeztek, s már értettek egy keveset a szövéshez: a kereskedő sokszor éjt nappallá téve dolgozott, hogy beérje őket. Mégsem viselte nehezen: a takácsmester és a többi inas mind segítettek neki, sok – sok türelemmel, kedvességgel javították ki hibáit. Hanem – ahogy már mondtam - ,ügyes ember volt a kereskedő: alig telt el egy – két hónap, s igen nagy gyakorlatra tett szert: oly szép szövetet tudott készíteni, hogy a mester se különbet. Csakhamar már tőle is annyi ruhára valót vettek a falubeliek, mint bármelyik inastól. Elégedettségük nyomán gyűltek, egyre csak gyűltek a rézpénzek a kereskedő ládikájában, s mire kitelt a fél esztendő, vásárolhatott magának egy kis házikót a falu szélén.
„Ezek az emberek befogadtak engem” – gondolta. – „: becsülnek munkámért, szeretnek magamért. Én is szeretem őket. Miután megtaláltam a boldogság forrását, visszajövök ide, s itt élek majd köztük.”
Mikor hírét vették, hogy vándorútra indul, a falu apraja – nagyja ott gyülekezett kis háza előtt, hogy búcsút vegyen tőle, s a kereskedő nagy örömmel fogadta őket. Másnap már hajnalban készen állt az útra, hanem akkor vette észre, hogy a faluból nem kevesebb, mint tizenkét út ágazik ki, s oly egyforma mind a tizenkettő, mint megannyi tojás. Hiába kérdezett meg mindenkit, aki arra vetődött, senki sem hallott a boldogság forrásáról. Megint csak búnak eresztette a fejét, hanem amikor a legerősebben búslakodnék, odament hozzá egyik inastársa, s így szólt:
- Egy szívességet szeretnénk kérni tőled, barátom: a mi falunkban ritka a látogató, rajtad kívül csak egy ősz öregember vetődött erre esztendőkkel ezelőtt s mikor elment, itt felejtette az erszényét. Ha ismered őt és találkozol vele, add neki oda, kérlek.
Azzal odaadott egy kis erszényt a kereskedőnek, aki mosolyogva fedezte fel rajta a hímzett nevet.
- Igen, átadom neki. - szólt felderült arccal. – De mondd meg kérlek, merre ment: melyik úton indult tovább, mikor elhagyta ezt a falut?
Az inas emlékezett még az útra, amelyen esztendőknek előtte az öregember továbbindult, s meg is mutatta a kereskedőnek.
A kereskedő búcsút intett, s elindult tovább, ment, mendegélt, de oly hosszúnak tetszett most az út: ahogy teltek a napok, hetek, mintha a végtelenbe vezetett volna.
Már jó ideje ment, mendegélt, mikor egyszer csak kiáltásokat hallott a távolból. Letért hát az útról és elindult a hang irányába. Csakhamar látta, hogy a fák közt kétségbeesetten szaladgálnak a környékbeliek, s ijedten szólongatnak valakit. Odament hát az egyikhez, hogy megkérdezze, kit keresnek olyan rémülten.
- Ne is kérdezd, jó vándor! – válaszolta elkeseredetten az idegen. – Egyetlen leányomat veszítettem el, tán örökre: pirkadatkor vízért ment a patakhoz, s azóta nem jött vissza: tán vadállatok martalékává lett.
A kereskedő nem sokat tétovázott, beállt ő is a keresők közé: hanem ő a sűrű erdő legsötétebb szeglete felé vette az irányt: nem gondolt rá, hogy nincs sem kardja, sem íjja, ha rátámadna egy vad nem tudja megvédeni magát, mégis ment, mert aggódott az ismeretlen leányért. Azt sem vette észre, hogy a nap kezd alábukni a látóhatár szélén, s egyre sötétebb lesz az ég. Hamarosan ráborult az erdőre a sűrű éjszaka: a kereskedő az orráig sem látott, meg–megbotlott az ágakban, gyökerekben, így botorkált az éjszakában, fáradhatatlanul szólongatva a kislányt. Hangját magába zárta az erdő, nem válaszolt rá más, csak a szél.
Hanem egyszer csak gyenge kiáltást hallott: a leány kétségbeesett válaszát a távolból:
- Ne gyere erre, jó vándor, hívd apámat, s aki legény csak van a faluban: egy medve kaparja a fa törzsét, amire menekültem. Siess, kérlek, az Isten is megáld, mindjárt kidönti a fát és végem!
A kereskedő, amilyen gyorsan csak tudott, rohant a hang irányában. Mire odaért, a dühös medve már majdnem kidöntötte a fát: csakúgy recsegett – ropogott a vén tölgy. Mikor azonban a kereskedőt meglátta, feléje indult: könnyebb préda volt, mint a leány a fa tetején. A kereskedő fogott egy marék rőzsét, s meggyújtotta. A medve nem akart ilyen könnyen lemondani a zsákmányról, ám amikor mancsa a tüzet érte, megváltozott a szándéka: úgy elfutott, vissza se nézett se a leányra, se a kereskedőre.
A kereskedő pedig lesegítette a rémült lányt a fa tetejéről.
- Köszönöm jó vándor, hogy megmentettél! – szólt a leány hálatelt hangon, mikor kissé megnyugodott. – Ha te nem vetődsz erre, biztosan meghalok: apám nem keresett volna itt.
- Édesapád, s az egész falunépe téged keres égen-földön. – válaszolta a kereskedő, miközben arra gondolt: „hiszen ez a lány nem gyermek már: majd’ olyan magas, mint én, s a hangja is akár egy felnőtté.”
- Erre nem jöttek volna: azt hiszik, a másik patakhoz mentem, ami közelebb van. Ennek azonban tisztább a vize, bár apám mindig óvott tőle: „sok itt a medve, a farkas, ne gyere erre soha egyedül”.
Most már ketten botorkáltak az éjszakában, s a kis falu felé igyekeztek. A kereskedő törte az utat elöl: inkább ő botoljék meg az ágakban, mint a leány szegje karcsú bokáját. Csöndben haladtak: a kereskedő szerette volna még hallani a lány hangját, de zavart volt, nem tudta, hogy kezdjen a beszélgetésbe. A sötétben nem láthatta, hogy a leány orcája is egészen piros, és most már nem a félelemtől.
Hej, volt nagy öröm a faluban, mikor megérkeztek! A lány apja nem győzött hálálkodni a kereskedőnek, anyja pedig oly finom vacsorát készített, mint még soha: részint az örömtől, hogy lánya épen megkerült, részint, mert látta a kereskedőn: rég nem evett bőséggel megrakott asztalnál.
Hanem egyetlen falat, nem sok, annyi sem ment le a torkán senkinek. A kereskedő egész idő alatt a leányt nézte, aki ugyancsak eladósorban volt már, a hajadon pedig zavarában, no és persze örömében, fel sem mert nézni teli tányérjából.
A kereskedő törte a fejét, hogyan érhetné el, hogy maradhasson, végre azután megkérdezte, nincs- e szükség a faluban egy takácsra.
- De bizony szükség van, fiam! – válaszolt a gazda. – Egy takács nem sok, annyi sincs nálunk.
Ottmaradt hát a kereskedő a faluban, s a falubeliek hamarosan mind nála készíttették a szövetet. Nagyon elégedettek voltak, ám a legszebb ruhára való, a legpuhább gyapjú, a legfénylőbb szalag azért mindig a gazda lányáé lett.
Így telt, múlt az idő, napok jöttek napok után, s egyszer, mikor a gazdáék mind együtt vacsoráztak, s a kereskedő is velük (evett volna, ha lement volna akár egy falat is a torkán), a gazdasszony megkérdezte a legénytől:
- Hosszú esztendők óta nem vetődött a falunkba senki. Mondd, mi cél vezérelt téged mifelénk?
A kereskedőnek, mióta itt élt, először jutott eszébe a boldogság forrása, s arra gondolt, hogy már nem is érdemes megkeresnie: ha szerelmével maradhat, örökre boldog lesz. Ha nem, nincs az a csodatévő forrás, ami segíthetne rajta.
- A boldogság forrását kerestem. – válaszolta. – Egy ősz öregapótól hallottam róla: két szelídgesztenyefa gyökerei közül tör elő egy forrás: aki annak vizéből iszik, boldog lesz.
Egymásra néztek erre a leány szülei, majd így szólt az asszony:
- Az az öregember ugyancsak rászedett téged: mert ez a forrás itt van a közelben, oda jár minden asszony s leány a korsójával, az egész falu népe annak vizét issza, te is, mióta itt vagy. Nincs annak csodatévő ereje, mi aztán tudjuk, senki nem lett még attól boldog. Ej, hogy mondhatott neked ilyen valótlant az az öregapó: becsapni egy ilyen jóravaló embert!…
Tovább is füstölgött volna gazdasszony, s gazda a kereskedőt ért sérelmen, ha észre nem veszik, hogy leányuk, s a legény rég nem figyelnek már rájuk: egymás kezét fogják gyengéden, szerelmesen, s arcuk ragyog a boldogságtól.
Ettől a naptól kezdve bizony nem sok hasznát látták egyiknek sem: kéz a kézben járták a réteket, hallgatták a madarak vidám énekét fa tövében, puha mohán ülve. Minden gondolatuk, szívük minden dobbanása a másiké volt, s kedves, szerelmes szavakat suttogtak egymásnak. Így teltek, múltak a hetek, hónapok, már ha a szív érzékeli egyáltalán az idő múlását.
- Gyere hozzám feleségül! – szólt a kereskedő egy borús alkonyon reménnyel telt hangon, s egy gyűrűt nyújtott kedvesének. Ékköves, drága gyűrűt, mégis úgy érezte, hogy ez sem mutatja igazán az érzelmeit, hiszen a pénz már annyira nem jelentett neki semmit.
A kedves boldogan mondott igent, s hamarosan megülték a menyegzőt.
Azután felkerekedtek, búcsút vettek gazdasszonytól és gazdától, s elindultak egy kis szekéren immár visszafelé az úton, hogy azután boldogan éljenek a kereskedő kicsiny házában.
Rövidnek tetszett most az út, igen rövidnek, egy – kettőre ott voltak a faluban. A kereskedő most először érezte: hazaérkezik.
Ó, milyen nagy szeretettel fogadták őket a falubéliek! Annyi igaz kedvességgel, barátsággal, hogy a kis menyecskének a könnye is kicsordult! A kereskedő pedig – ha lehet – még boldogabb lett, mint előtte volt. Újra beállt a takácsmesterhez, inasbarátai közé. Bizony mindig volt min dolgozniuk: ügyességük híre túlnőtte a falut, s a szomszédos falvakból is csak úgy özönlöttek a megrendelők.
Teltek, múltak az évek: békességben, boldogságban élt a kereskedő kis feleségével, idővel gyerekzsivaj tette még teljesebbé életüket.
Boldogságában persze nem felejtette el, kinek köszönheti mindezt. Szívében mély hálával tért vissza az öregapóhoz, hogy köszönetet mondjon jótevőjének, aki elindította útján a boldogság felé. Zavarban volt, hogy ennyi jóért csupán egy köszönő szóval fizethet, de többet nem adhatott, hiszen az öregembernek megvolt mindene. Amikor átnyújtotta a pipát és az erszényt, az öregapó csodálkozva nézett rá:
- Valóban azt gondolod, még most is azt gondolod, hogy ezekre nekem volt szükségem, és nem neked?
Ajánlott bejegyzések: