Senki sem tudja pontosan, mikor született Pénz. Amikor egy hírességről beszélünk, mindig fontosnak tartjuk a születési dátumával kezdeni, mert úgy érezzük, ettől műveltebbnek látszunk, de ezt Pénz esetében sajnos nem tehetjük meg. Mentségemre szolgáljon, nem valószínű, hogy történetét bármiképp befolyásolná, ha ideírhatnék egy hónapot és egy napot. Szóval Pénz olyan régen született, hogy arra már senki sem emlékszik. Persze sok kutatást végeztek ezzel kapcsolatban, de a pontos, precíz születési dátum – mondom – nem ismert.
Pénz átlagos gyerekkort mondhat magáénak. Senki sem tartotta többre a többieknél, a vele egyidősek – ha még életben lennének – ugyancsak elcsodálkoznának, ha tudnák, Pénz milyen sokra vitte. Nem kényeztették, nem is törődtek vele túl sokat, átesett az összes gyerekbetegségen, kapott dicséreteket, elmarasztalásokat, ahogy annak lennie kell egy gyereknél.
Lázadó kamasz volt. Ebben megint nem mutatott semmi különlegeset, hiszen minden kamasz lázadó, de minden fiatal másképp keresi önmagát az élet forgatagában, és Pénz elhatározta, hogy ő utazni fog. Be akarta járni az egész világot, úgy gondolta, mindent látnia kell, hogy kimondhassa majdan egy szép és kedves helyen: „ide tartozom!”.
Pénz tehát elindult azon az úton, amelyet – legalább lélekben – minden fiatal bejár. Hamarosan meg is érkezett a szomszéd faluba, és mivel ekkora távolságot még soha nem tett meg azelőtt, ezt is izgalmasnak találta. Járt-kelt, nézelődött az utcákon, míg meg nem szólította egy nyájas ember:
- Szervusz, Pénz!
- Szervusz, Jóember, honnan tudod a nevem? – húzta ki magát Pénz büszkén.
- Hiszen mindenki tudja a neved, és mindannyian nagyon szeretünk! Gyere el hozzánk kis házunkba, jól tartunk majd, lessük a kívánságaidat, mindent megteszünk, amit csak kérsz, kérlek, gyere velem!
Nem akármilyen ajánlat ez! Pénz azonnal igent mondott. Ahogy az ember háza felé igyekeztek, egyre több járókelő verődött össze, ki csodálkozva, ki irigykedve figyelte, amint a kocsmáros vezeti Pénzt a háza felé. Volt, aki meg akarta ragadni, volt, aki mohón megígérte Pénznek ugyanazt, amit kísérője, de Pénz – amellett, hogy boldogságban fürdött a sok sóvár tekintettől – nem tágított a kocsmáros mellől, mert hát ígéret az ígéret, becsület az becsület.
A kocsmárosnak egyszerű háza volt és kicsi kocsmát vezetett. Pénz kissé csalódottan lépett be, de a kocsmáros és felesége nyájassága mindent feledtetett. Ó, az a határtalan öröm az arcukon! Különben is, a ház hamarosan nagyobb és szebb lett, csakúgy, mint a kocsma, mindenhova új bútorok kerültek, új ruhák a szekrényekbe, finomabb ételek az asztalra és Pénz egyre elégedettebb volt a sorsával. Kicsit furcsa volt ugyan, hogy a kocsmáros és a felesége lassan egymás helyett is csak vele foglalkoznak, de ő tapasztalatlan volt még, így nem sejtett bajt. Egyik éjjel azonban felcsattanó majd elhalkuló hangra ébredt. Hallgatózni kezdett.
- Tudod te, mikor beszélgettünk el egymással úgy igazán utoljára? – csattant fel a kocsmárosné.
- Ne zavarj, légy szíves! – válaszolt a kocsmáros. – Számolok.
- Te mindig elfoglalt vagy! – folytatta a feleség.
- És te? – most már a férjnek is megjött a hangja. – Mindig új ruhák, bálok, cicomák, cselédek. Mit akarsz még? Érted dolgozom látástól vakulásig.
- Nem lehetne minden úgy, mint rég? – bújt hozzá az asszony a férjéhez, mint egy puha kiscica, és hangja szelíden búgott. – Búcsú lesz jövő héten a szomszéd faluban. Menjünk el! A szekéren alszunk majd illatos szalmán, mint rég, és nézzük a csillagokat.
- Nem hagyhatjuk itt az üzletet! Fontos emberek jönnek, velük kell tárgyalnom.
- Ha neked Pénz fontosabb, mint én, akkor ne is lássalak többé!
S a következő, amit pénz hallott, az ajtó csapódása volt. Pénzben lassan, kínzón erősödött a fájdalom.
„Én tettem tönkre az életüket.” – gondolta.
És Pénz még azon az éjszakán kisurrant a házból, és szomorúan elhagyta a falut. Fiatal volt még, így vele maradt a remény, hogy távolabb megtalálhatja újra a boldogságot. Hosszú utat bejárt, s mire ereje kezdte elhagyni, egy gyönyörű palota előtt találta magát. A kertben virágok nyíltak, amerre csak a szem ellátott, a kastélyt bearanyozta a napfény, szökőkutak vize játszott, nevetett a szivárvánnyal. Pénzt elbűvölte a sok szépség.
„Rájuk nem hozok bajt.” – gondolta, és bekopogott. Lakáj nyitott ajtót elegáns ruhában, és mindjárt be is jelentette a jövevényt a családnak. Pénz rögtön bebocsáttatást nyert, és mikor belépett, csodálattal nézett körül a hatalmas, csillogó szobában. A hölgyek kézimunkáztak, a férfiak kártyáztak, a gyerekek játékhegyek árnyékában randalíroztak, összegyűrték a szőnyeget, egy vázát le is vertek, de nem szólt rájuk senki, csak a nagymama jegyezte meg időnként a horgolásból feltekintve, hogy milyen szépek az ő unokái, és mennyire tele vannak élettel. Pénz nyugodtan bámészkodhatott, mert az igazság az, hogy különösebben nem törődtek vele.
Pénznek tetszett, hogy nem úgy tekintik őt, mint valami különleges kincset, és ott maradt. Ó, micsoda élet volt az! Szikrázó ékszerek, csillogó selyemruhák, gyönyörű bálok, vágták a végeláthatatlan mezőkön, vadászatok a frisszöld erdőben, alkonyi séták az illatos, díszes kertben. Pénz azt csinált, amit akart, végre senki sem leste lépteit, észrevétlenül szemlélte és élvezte az élet édességét.
Újabb évek teltek el, és az újdonság varázsa lassan megkopott. Pénzt untatni kezdte a semmittevés, a kellemes, tartalmatlan szórakozások, úgy érezte, megőrül, ha továbbra is minden napja egyforma lesz. „Nyughatatlan lélek vagyok!” – ismerte fel. – „Most valami újra vágyom.”
És ugyanolyan észrevétlenül, ahogyan érkezett, egy nap kisétált a park hatalmas kapuján.
„Voltam hát a gazdagoknál.” – gondolta. – „Most megnézem, milyenek a szegények.” Sok idő telt el észrevétlen szemlélődésben, most ismét arra támadt kedve, hogy ünnepeltesse magát. Hamarosan meg is érkezett egy szomorú kis településre. A házak épp csak össze nem dőltek, a tető sokhelyütt beszakadva, a kertekben veteményes helyett csak gaz, az utcákon virág helyett sártenger. Pénz megdöbbent ekkora nyomor láttán, és sokáig állt volna még csüggedten, földbe gyökerezett lábbal, ha valaki a tömegből fel nem kiált:
- Pénz! – a hang sikolyként csapott fel a levegőbe, mint egy fuldokló utolsó üzenete a part felé. Mindenki odanézett.
- Pénz! Pénz! Pénz! – sikoltoztak mindenfelől, és a következő pillanatban a sok ember egymást taposva, mint pusztító lávafolyam, megindult Pénz felé. Pénz ennyire még soha nem ijedt meg. Halálfélelem villámlott végig rajta, és a következő pillanatban rohanni kezdett a tömeg elől. Az életösztön erőt ad, a félelem gyorssá tesz, Pénz még soha ilyen kétségbeesetten nem futott senki és semmi elől. Hosszú út volt már mögötte, mire az utolsó üldöző is eltűnt, ahogy visszatekintett, és végre leroskadhatott. Lassan megnyugodott, újra tudott gondolkodni, és elhatározta, hogy ha már kétségbeesése így akarta, erre folytatja tovább az útját.
Hamarosan egy városba érkezett, most már azonban óvatosabb volt, nem mutatkozott, ide-oda tekingetve osont a tömegben. Bizony, volt mit nézni! Magas házak, mulatók, sétáló hölgyek csinos kalapban, kísérőik frakkban, végeláthatatlan, színes, csacsogó forgatag.
Pénz céltalanul bóklászott, élvezte észrevétlenül az újdonság varázsát. Egyszer csak egy parkban találta magát. Micsoda érdekes hely volt az! Kopott ruhájú emberek ültek nagy vásznak előtt, és festettek. Pénz közelebb ment, hogy megnézze a képeket. Naplementék, fák, romok, karcsú alakok, mosolyok a képeken. Mulatságos játék! Az utolsó helyen ülő festőnek különösen kopott volt a ruhája. Pénz közelebb ment és a képre nézett, amely már majdnem kész volt. Ránézett, és lelke hirtelen könnyű lett és szabad, pilleként az égbe szállt, lágyan visszahullott, mint a pihe, majd nevetve táncolta körbe a testét attól, amit a képen látott. Arc volt ez is, kedves mosoly, de micsoda lélek áradt belőle, a szelídség, a lángoló, friss jóság, az örök szépség. Pénz tapsolni kezdett. A festő boldogan pillantott fel rá.
- Tetszik? – kérdezte.
- Gyönyörű! – felelte Pénz. – Veled akarok maradni!
A festő nagy-nagy örömmel kísérte Pénzt szerény hajlékába: kicsi szoba, áporodott szag, kevés vacsora. De Pénz bűvöletben élhetett itt.
Aztán a szoba egyre szebb lett. Nemsokára a festőé lett az egész ház, felújíttatta, gyönyörű bútorokat vásárolt bele, lakomára hívta a megrendelőit, ő maga is fogadásokra járt, és sokat, rengeteget festett, hogy a gazdag, nagyhírű megrendelők igényeit kielégítse. Olykor csinos nők jöttek hozzá: hajuk göndör, bőrük tejfehér, széles csípőjükön kihívóan ringott szép szoknyájuk. Pénz mindig csodálkozott magában, amikor a nők a festő férfias testét és festményeit dicsérték mindannyiszor egyforma szavakkal. Pedig a lányok egytől egyig Pénznek is felajánlották magukat.
Egy nap Pénz lement a műterembe, mert egy ideje már elmulasztotta megnézni az újonnan elkészült műveket. A szobában egymás hegyén-hátán állt a sok festmény; néhány pedig, ami még nem száradt meg egészen, a falhoz volt támasztva. Pénz döbbenten állt, azt hitte, megfullad. A képek semmitmondó mázolmányok voltak, sorozatgyártott tömegcikkek.
Nemsokára a festő is megérkezett ásítozva a tegnapi mulatozás után, és éppen folytatni akarta az állványon álló képet, mikor megpillantotta Pénzt.
- Jó reggelt! – mondta, pedig dél is elmúlt már.
- Mik ezek a képek?! – kérdezte Pénz, aki még köszönni is elfelejtett.
- Gazdag megrendelőknek készültek.
- De hát… de hát a lelked… hol van belőlük az örök szépség, a jóság szelíd bája, a szenvedés könnyeinek igazgyöngyei?
A festő jót nevetett.
- Nem mindegy? – válaszolta. – Fizetnek érte. Jól élek. Ez a lényeg.
Pénz még azon az éjjelen kiosont a házból, hogy folytassa útját.
Hosszúnak tetszett most az út, talán mert lassan ment, ahogy csalódott lelkek szoktak. Nagy sokára egy másik városba ért. Titkon végigjárta a hivatalokat, iskolákat, mulatókat, parkokat, nézte az arcokat és sokat gondolkodott.
Legérdekesebbnek azt az épületet látta, ahol mindenki számolt. Pénz szerette a számokat, születése óta kötődött hozzájuk, így arra gondolt, itt marad. A bankár fontoskodva pillantott fel, mikor Pénz odaállt elé. Összevonta a szemöldökét, ami nála nem a harag jele volt; így fejezte ki mindenkinek, hogy komolyan veszi a munkáját.
- Itt szeretnék maradni. – szólt Pénz, mert kicsit úgy érezte, hazaérkezett.
- Jól van. – válaszolt a bankár szigorúan. – De dolgoznod kell! Itt mindenki dolgozik!
„Miért is ne? – gondolta Pénz, és felvillanyozódott. – „Azt még úgyse próbáltam!”
És Pénz megkezdte munkáséveit a banknál. Jól érezte magát, mert olyan munkát kapott, amihez születetten nagy tehetsége volt, és mert megint kipróbálhatott valami újat, és ez – emlékszünk – neki nagyon fontos. Nem mondhatta azt sem, hogy a bankár magára hagyja, mert a férfi éjt nappallá téve dolgozott, Pénz legkisebb esetleges problémájára vagy kérdésére azonnal ugrott, és megoldást talált, még ha az éjszaka közepén kellett is meleg ágyából talpra ugrania. Pénz okosnak és tiszteletre méltónak találta őt, de sokszor elgondolkodott azon, hogy a többi ember élete milyen más, mint a bankáré.
- Miért nem nősülsz meg? – kérdezte egy alkalommal Pénz.
- Nincs időm családra. – válaszolta a bankár a számokba mélyedve.
- Miért nem sétálsz a parkban, miért nem mész el a barátaiddal valahova?
- Nincs időm. Dolgozok.
És annyira koncentrált a számokra, hogy észre sem vette, amint Pénz szomorúan kilép az ajtón, és örökre magára hagyja a hatalmas épületet.
Kiábrándultan folytatta útját maga sem tudta, merre, amikor egyszer csak szelíd ujjak érintését érezte a vállán.
- Kérem… - suttogott a könyörgő hang elhalón.
Pénz megfordult. Egy asszony állt mögötte kisírt szemmel.
- A kislányom nagyon beteg. Kérlek, kérlek, segíts rajta! Kérlek, gyere velem, itt lakom nem messze!
Pénz elindult az asszonnyal, úgyis mindegy volt neki, merre megy. A ház, ahova az anya vezette, kicsi volt és szegényes, de tiszta és rendes. A kislány kedves arca most sápadt volt, tekintete megtört. Pénz elhozta neki a legjobb orvosokat, s a kislány néhány napon belül újra élénk és vidám lett, mosolygó és játékos. Az anya nem győzött hálálkodni. Pénz pedig büszke volt élete első jócselekedetére, és hosszú idő után először boldogságot érzett. Mikor a kislány teljesen meggyógyult, Pénz búcsút vett a családtól; még egyszer mindenki külön megköszönte a jóságát; és csakhamar ismét úton volt. Megint hosszasan vándorolt, telt-múlt az idő, fogyott is, növekedett is az út.
Egy újabb városba tévedt. A város olyan volt, mint a többi, képét jól ismerte: magas házak, mulatók, sétáló hölgyek csinos kosztümben, kísérőik öltönyben, végeláthatatlan, színes, csacsogó forgatag. Pénz nézte az embereket, édességet majszolt, élvezte a napfényt. Este nem volt kedve mulatóba menni, de az idő egyre hidegebb lett, így mégiscsak be akart húzódni valahova, s belépett az első kapun, ami útjába esett. Bent egy udvart talált, felment az egyik lépcsőn, s belépett egy terembe: ott aztán tátva maradt a szája a látványtól, ami fogadta: a terem egyik falán árnyak mozogtak, emberi árnyak, csakhogy ezeknek arcuk is volt, olyanok voltak, mintha igazán ott lettek volna. Apró, kedves történetek játszódtak a falon: kislány fadarabot dobott a kutyájának, és az farkcsóválva hozta vissza. Azután két kisfiú labdázott. Majd két férfi versengett egy szép hölgy kegyeiért. Pénz odament, hogy megismerje a káprázatot. Meg akarta érinteni az embereket, de csak a hideg falat érezte, a szereplők mind a fény játékai voltak.
- Tetszik? – kérdezte a vetítőember.
- Varázslatos! – válaszolta Pénz. – Mi ez?
- Úgy hívják: mozgókép.
- Sok-sok ilyet akarok még látni! – mondta Pénz elragadtatással, s elhatározta, hogy itt marad.
A mozgókép egyre finomabb, kidolgozottabb és híresebb lett. Lassanként az egész világot bejárta, és az emberek külön házakat építettek neki, hogy láthassák. Sok év telt el, az alakok egyre élethűbbek lettek a vásznon. Hamarosan meg is szólaltak, majd színesek lettek, s ahogy az idő egyre jobban előrehaladt, végül már olyan hajmeresztő trükköket tudtak élethűvé varázsolni, hogy a nézők hol sikoltoztak a félelemtől, hol sírtak a meghatottságtól, és a filmgyár egyre nagyobb és nagyobb és nagyobb lett.
A filmrendező egyre nagyobb irodaházban dolgozott, egyre előkelőbb körökben forgott és egyre jobb szivart szívott. Gyakran csinos nők jöttek hozzá: egzotikusan virító színű hajjal, hibátlan, bronzbarnára szoláriumozott bőrrel és hatalmas, szilikonos mellekkel. A filmrendező nem utasította vissza őket, bár ezen Pénz csak mosolyogni tudott, hiszen a lányok egytől-egyig felajánlották magukat neki is. Pénz azonban egyre kevesebb örömet talált a filmekben.
- Miért szól minden film a szexről, az erőszakról, meg arról, hogy mindenki cserbenhagy mindenkit? – kérdezte egy alkalommal.
- Erre van igény. – válaszolta a filmrendező.
- Honnan tudod, hogy erre van igény, ha nem kínálsz fel semmi mást?
- Te ehhez nem értesz. – szólt a filmrendező, de mire felnézett, Pénz már nem volt ott. Elment innen is, észrevétlenül, mint már annyiszor, okosabban, csalódottabban, mint ahogy máskor is.
Néhány hét múlva a filmgyár bezárt.
Pénz pedig vándorolt tovább. Sok-sok ember csapódott hozzá, csak jöttek és jöttek, egyik a másik után. Nők és férfiak, idősek és fiatalok, okosak és buták, gazdagok és szegények, magányosak és családosok mind a nyomában voltak, térden csúsztak utána a sárban, kezüket nyújtották Pénz felé, sóvár tekintetük épp csak fel nem falta a vándort.
- Feláldozom érted mindenem!
- Mindent megteszek neked, csak légy az enyém! – hangzottak a mindig egyforma, vágyakozó hangok. Pénz undorodott tőlük. Volt, hogy nem foglalkozott velük, máskor megfordult, és egy ideig élvezte, hogy saját magát nézegetheti üres szemükben, aztán tovasuhanhat éppoly könnyedén, ahogy érkezett, s visszanézve nevetett, mikor látta, mint döbbennek meg ezek az emberek, miután felismerik, hogy Pénz már nincs ott, de ők tetőtől talpig sárosak lettek.
Pénz ezektől az esetektől eltekintve meglehetősen egykedvűen ballagott. Megint valami újra vágyott, valami szépre, de ennyi csalódás után miben bízzon? Merre forduljon? Ismét egy kisvárosba érkezett. A régi belvárosi rész megtetszett neki a csipkés épületekkel, a szökőkúttal a tér közepén, a hangulatos kávéházakkal és a suhanó galambokkal. Az egyik épület különösen szép volt, vonzotta a tekintetet, Pénz elhatározta, hogy belülről is megnézi. Folyosóról folyosóra, teremről teremre haladt, míg az egyik ajtó mögött egy nagy irodában tekintélyes embert pillantott meg, amint hatalmas íróasztalánál fontoskodik. „Ilyet már eleget láttam.” – gondolta Pénz, és kinyitotta a következő ajtót. Kisebb iroda, kisebb íróasztal, kisebb ember. „Ilyennel nem találkoztam olyan sokat, de azért éppen eleget.” És a következő ajtót is kinyitotta. Az iroda egészen kicsi volt, az íróasztal apró, az asztal mögött ülő hivatalnok pedig teljesen ismeretlen Pénz számára.
- No! – szólt elégedetten Pénz, és kiegyenesedett. – Ez már tetszik!
A hivatalnok felkapta a fejét, és csodálkozva nézett Pénzre.
- Hát te hogy kerülsz ide? – kérdezte.
- Megkedveltelek! – válaszolt Pénz. – Itt maradok veled!
- Ugyan, kérlek! Nekem nincs szükségem rád. Menj a szegényekhez. Meg a családokhoz. – és újra a súlyos, sárga lapú akta fölé hajolt.
Nehogy azt gondoljuk, hogy aki évszázadok óta a népszerűség aranyos és rózsás fürdőjében fürdik, aki után mindenki vágyakozik, aki bármit megkaphat, ami megtetszik neki, annak rosszul esik élete első visszautasítása. Pénz a szíve legrejtettebb zugáig élvezte ezt a különleges pillanatot, és tudta, bárhogy végződjön is ez a nap, ezt a néhány szót, amely ebben a kis irodában elhangzott, soha nem felejti el.
- Örökre veled akarok maradni. – mondta lassan, minden szót külön kiélvezve, annyira boldog volt, hogy életében először kimondhatja ezt a mondatot.
A hivatalnok hiába tiltakozott, Pénz egészen apró lakásáig kísérte, és ottmaradt másnap is, harmadnap is. Negyedik napon a hivatalnok így szólt Pénzhez:
- Van ebben a városban egy kórház, amelynek szüksége lenne rád. Új műszereket akarnak venni, és új kórtermeket építtetni. Kérlek, menj el, segíts rajtuk.
- Veled akarok lenni. – makacskodott Pénz.
- Utána lehetsz még velem eleget. De ezt kérlek, tedd meg nekem!
Pénz még aznap elment a kórházba, ahol a megszokott örömmel fogadták. Nemsokára új műszereket vettek és új kórtermeket építtettek, Pénznek pedig nem győztek hálálkodni az orvosok is, a betegek is.
- Nem magamtól jöttem. – hárított el minden magasztalást Pénz. – A hivatalnok küldött, akinél lakom.
Akkor a sok ember mind elment a hivatalnokhoz, hogy köszönetet mondjon neki. Pénz örömmel nézte a hivatalnok szerény, boldog arcát.
- Pénz! – szólt néhány nappal később a hivatalnok. – Kérlek, menj el a hajléktalanszállóra. Új ágyakra, szappanra, élelemre van szükségük.
- Azt sem tudod, hova küldesz! – vetette a szemére Pénz. – Szét fognak tépni! Itt akarok maradni!
- Pénz! – szólt a hivatalnok szelíden, és két kezét Pénz vállára tette. Ez volt a második érintés Pénz életében. Az anyáé könyörgött akkor régen, ez olyan volt, amilyen csak egy igaz baráté lehet. – Mindig megnézem, hova küldelek, mielőtt megkérlek, hogy elmenj. Bízz bennem, nem küldelek farkasok közé! Te vándor-természet vagy, így születtél, így kell élned. Úgysem tudnál sokáig egyhelyben ülni. Annál jobban örülsz majd, ha hazajöhetsz!
- Haza! – mosolygott Pénz, és elment, hogy segítsen a hajléktalanokon.
A hivatalnok a következő estére is tartogatott programot Pénz számára:
- Lakik két utcával arrébb egy tehetséges zongorista. Kérlek, segíts neki!
- Mi az a zongorista? – kérdezte Pénz.
- Menj csak, majd meglátod! – mosolygott a hivatalnok. – Jól fogod magad érezni.
A zongorista megörült Pénz látogatásának, és lelkesen játszott neki egész este. Pénz újra átélte a lélek szárnyalását a művészet varázsszőnyegén. Milyen az, amikor a zene életre kelti a lelket, és a hangok mosolyogva szállnak felé, körülveszik és táncra perdülnek, hogy az ember a szívén érzi selyemruháiknak suhanását és a kis fürge lábak finom koppanásait.
Pénz nagyon boldogan tért haza, és órákig hálálkodott a hivatalnoknak, hogy ilyen jó sora van.
A hivatalnok mindig talált újabb és újabb embereket, újabb és újabb sorsokat, amelyek kinyitják a szívet. Lassanként a szomszédos városokba, falvakba is, majd még messzebb, egyre messzebb küldte Pénzt, de ő mindig visszatért hozzá kis lakhelyére, mert a hivatalnok még mindig ugyanott lakott, ugyanabban az apró lakásban, ahova Pénz a legelső alkalommal követte.
És az emberek hálásak voltak jótevőjüknek. Pénz mindig elmondta nekik, hogy ő nem magától jött, őt a szállásadója küldte, és az emberek mindig megköszönték a hivatalnoknak a segítséget, a lehetőséget, a figyelmességet, a szeretetet és az önzetlenséget. Teltek az évek, és a hivatalnok jósága szóbeszéd tárgya lett lassan az egész országban.
Egyik nap, mikor Pénz egy hosszú út után hazatért, a hivatalnokot ágyban fekve találta, sápadt arccal, fénytelen tekintettel.
- Már nem lehetek sokáig veled… - hallatszott erőtlenül a párnák közül.
- Nem! - csattant fel Pénz. – Nem engedem.
És elindult, hogy híres orvosokat keressen a hivatalnok számára. Az egész világot bejárta, számtalan kiváló gyógyítót küldött, akik a legkülönfélébb gyógyszereket hozták, s éjt nappallá téve fáradhatatlanul munkálkodtak a beteg gyógyulásáért. De végül mind csak ugyanazt tudta mondani:
- Sajnálom… nem lehet már segíteni rajta.
Pénz kétségbeesett arccal virrasztott a betegágy mellett, és mikor fájdalma túlcsordult szívéből, így könyörgött:
- Ne hagyj itt engem, kérlek, inkább veled megyek!
- Te nem halsz meg, amíg az emberek úgy érzik, szükségük van rád. Tégy majd sok jót továbbra is!
- De én csak veled együtt tudok jót tenni!
- Ó igen – mosolyodott el a hivatalnok. – Nagyszerű csapat voltunk mi ketten.
- Egyedül mindenkit csak tönkretettem. – merengett Pénz szomorúan. – Csak egy asszony volt, akivel jót tettem, amíg veled nem találkoztam.
- Ezen ne emészd magad, Pénz! Az emberek neveltek és ők adtak hatalmat a kezedbe. Ők emeltek téged maguk fölé.
- Olyan jó veled, úgy szeretek itt, te annyi jót teszel velem is, másokkal is, mindenkivel! Nagy és nemes gondolataid vannak.
- A nagy és nemes gondolataim semmit sem értek volna nélküled.
- Én nem értem semmit a te nagy és nemes gondolataid nélkül!
- Ezen most ne vitatkozzunk. Nem tudom, mennyi időm van még, és szeretném megköszönni, hogy végigkísértél az életemen, mindig velem voltál, és bearanyoztad a napjaim.
- Ne! Ne! Várj! Ne még! Hova menjek, mihez kezdjek, ha egyedül maradok? Adj egy irányt, mutass egy ösvényt, amin elindulhatok! Mondd, hogy lehetnék hasonló hozzád?
De válasz nem érkezett többé, a kedves kéz nem mutatott irányt, a bölcsesség nem adott több tanácsot. Pénz sírt. Először halkan, majd egyre kétségbeesettebben zokogva. Tudta, hogy az emberek sivatagába kerül majd vissza, a hiú, kietlen tömegbe, ahol mindenki az ő nevét kiabálja, de senki sem ismeri.
Ajánlott bejegyzések: