HTML

2011.10.05. 20:13 RékaKati

Tükörország és egy ország tükrök nélkül

    Egyszer volt, hol nem volt, volt messze innen egy királyság, melynek nevére senki sem emlékszik már, talán nem is volt igazi neve, talán mindig csak ez az egy neve volt, amelyen történetünk idején mindenki emlegette: Tükörország.
 

    Nevét kaphatta volna arany búzamezőiről, komor-zöld erdeiről, ég-kék kis tavairól, hanem ezek más országok ékei ugyanúgy, mint ezé, ám egyetlen másik ország sem büszkélkedhetett olyan palotával, amellyel Tükörország: hatalmas termeiben, úgy, mint kis szobáiban és minden apró zugában is végeláthatatlanul sok tükör volt a falakon. Réges-rég, mikor a most uralkodó öreg király dédapja megnősült, parancsba adta, hogy a palota minden falát, zegét-zugát, rejtekét borítsák be tükörrel, hogy a királyné szépsége visszaragyogjon minden szegletből, mosolyát sokszorozzák meg a falak. Az ifjú feleség valóban gyönyörű volt. Nem volt az udvarban senki, aki sugárzó szépségén el ne ámult volna, aki ne felejtkezett volna csodálatába, mikor ránézett; gyönyörű szeméhez, kedves mosolyához verset írt minden átutazó vándor-muzsikus, aki csak láthatta.
    Hány tükör volt vajon összesen a palotában? Nos, ezt senki sem tudta megmondani. Azt beszélik, hogy még maguk a munkások sem tudták pontosan a tükrök számát. Még építéskor próbálták számon tartani, pontos írásokat vezettek, ám ahogy a tükrök száma egyre csak nőtt-nőtt, mindig több és több és annál is több tükröt kellett rendelni a király parancsára, hát lassan nem tudták már követni, egy idő után azt sem, hány papírlap volt összesen, ki melyik palotarészt írta össze, míg végül kiderült, hogy az egész kimutatás használhatatlan.
    A csodaszép királynét és a büszke, szerelmes szívű királyt rég a sír takarja már, ám a sok tükör megmaradt, a palota most is teljes pompájában áll. Az öreg király gyakran mesélt egyetlen leányának a tükrökről, ükanyja legendás szépségéről és arról, hogy mikor ő kisfiú volt még, s legfontosabb tennivalója az volt, hogy naphosszat játsszon, és lábai is engedelmesebbek voltak, maga is többször nekiveselkedett, hogy összeszámolja a tükröket az első szobától az utolsóig. De a harmada táján mindig belekeveredett, a számok összezavarodtak, és bosszúsan, vagy épp nevetve vette tudomásul, hogy a tükröket nem és nem lehet megszámolni.
    Ne higgyük, hogy a sok tükör mostanra értelmét vesztette, csak egy régmúlt legenda emlékeként borítják a palota falait. Az öreg király fiatal leányának szépségét látva újraéledtek a tükrök, a szépség tükrei, és ha beszélni tudnának, elmondanák, hogy íme, nem fölöslegesek, újra érdemes visszasugározni és mosolyogni, mert a kis királykisasszony szépsége bizony ükanyjáéval vetekszik.
    Nehogy azt gondoljuk azonban, hogy a királylány kedvenc időtöltése az volt, hogy gyönyörködjön saját képe másában és a tükrök előtt illegesse magát. Okos volt és jólelkű, szeretetteljes, és bár kedvessége még szebbé tette arcát, mégsem ezért szerette az embereket, nem ezért tett jót mindenütt, ahol jót lehetett tenni.
    Mikor azután a királylány húszéves lett, jöttek a kérők, egyik a másik után, és mind elámultak a királykisasszony szépségén, mert hiába szállt a hír mindenfelé, milyen gyönyörű a királylány, az ékes szavak semmivé foszlottak látva a valóságot, amely messze felette állt bármilyen szónak, amellyel külsejét leírni próbálták. Gyönyörű beszédeket mondtak a kérők, ódákat zengtek káprázatos szépségéről, vagyont, jólétet kínáltak, de a királykisasszonynak nem tetszettek sem az ígéretek, sem a szavalatok, úgy érezte, hogy amit ő keres a jövendőbelijében, az egyikben sincs meg, azt egyikük sem ajánlotta fel, azt senki nem tartja fontosnak.
   - Nem elég nagy a birodalmad apám! – szólt egy nap a királylány. – Hiába jön a rengeteg kérő, nekem egyik olyan, mint a másik, szívem nem szólal meg, bármelyikre nézek is.
   - Leányom. – válaszolta a király, és tanácstalanul széttárta kezeit. – Nincs a birodalomban több nemes, nincs már lassan a szomszédos birodalmakban sem olyan, aki el ne jött volna.
   - Akkor útra kelek, apám. Adj, kérlek, szolgákat mellém, elindulok, és megkeresem azt, akire szívem vágyik.
   - Jól van leányom, ha így kívánod, menj. – válaszolta az öreg király bánatosan, ám határozottan, hiszen nem akarta saját boldogságát a lányáé elé helyezni.
    Nemsokára elő is állt a hintó, hat lóval és hat szolgával, és a királykisasszony hamarosan útra kelt, hogy megkeresse boldogságát, melyet a sors nem hozott elé. Ment a hat gyönyörű paripa, szállt a hintó erdőkön és mezőkön, ismerős, majd ismeretlen tájakon, nappalokból éjszakákba, fogadóról fogadóra. A királylány és kísérete nem szenvedett hiányt semmiben, és talán ezért volt fájó érzés a királykisasszonynak, mikor az első koldus az útjába került. Rongyos, féllábú öregember volt, remegő kézzel könyörgött alamizsnáért. A királylány adott neki egy erszény aranyat.
   - Köszönöm, áldjon meg az Isten! Áldjon meg az Isten! – kiabálta még sokáig a koldus a tovaszálló hintónak, és a királylány nem tudta, örüljön-e a maga jótettén, vagy szomorkodjon inkább a világ rendjén.
    Ahogy teltek a hónapok, szálltak az évek, a királykisasszony sokat látott a világból, és soha egyetlen koldus mellett sem ment el, hogy ne adott volna pénzt, élelmet vagy ruhát, hogy meg ne érintette volna vállunkat szeretettel, és el ne határozta volna, hogy továbbra is segíteni fog, bárki kerül is az útjába.
    Lassan kezdett megfogyatkozni a pénze, egyre kevesebb lett a ruhája, de az adományok nem csökkentek, sőt egyre többen keresték fel, egyre többen kértek tőle segítséget, míg végül egyetlen fillérje sem maradt, és ruhája is csak az az egy, amelyet viselt. Pedig a következő faluban megint csak megszólította egy szegény földműves, aki hosszan dicsérte a kis hölgy jószívűségét, melyről olyan sokat hallott, és arról beszélt, milyen kicsi a földje, mégis milyen nagy, mikor a művelésre kerül a sor, hogy a két gyönge tehén alig tudja húzni az ekét, a családja pedig éhezik. A királylány, mivel mást nem tudott már adni, odaajándékozta hat lovát a szegény embernek, megkopott hintóját az út szélén hagyta, kíséretéhez pedig így szólt:
   - Nem tudok már élelemről gondoskodni nektek, magamnak is már csak ideig-óráig. Menjetek, keressetek magatoknak egy nemest, akinek szolgálatába állhattok, aki kenyeret ad és fekhelyet.
Három szolga mindjárt ott is maradt a közeli faluban, a földesúr szolgálatában. A királykisasszony a három másik szolgával folytatta az utat. Volt még néhány értékes ékszere, azokért cserébe még kaphatott élelmet ő is, kísérete is, de ez is nagyon fogyatkozott. Mégis, mikor a következő koldusasszony elébe ment, a királylány lecsatolta arany karperecét, és odaadta az öregasszonynak, bár akárki rájuk nézett volna, nem egy gazdagot és egy szegényt lát, hanem két koldust.
   - Úrnőm! – szólt ekkor a komorna. – lásd, alig maradt valamink. Ez a néhány drágakő már csak néhány heti élelem. Nem vagyonodból, hanem betevő falatodból osztogatsz már a népnek, olyan embereknek, akik nem szegényebbek nálad.
   - Nem lehet a lelkiismeretem nyugodt, ha nem segítek mindenkin, akin tudok. – válaszolta a királykisasszony. – Látod, elfogyott a pénzem, de voltak ruháim. A ruháim is elfogytak, de vannak ékszereim. Ha ékszereim is elfogynak majd, akkor kedvességet osztogatok, és Istent kérem, hogy az soha ne fogyjon el.
    Másnap a kíséret maradék három tagja sem ment tovább a királylánnyal. A környéken lakott egy báró, annak a palotájába szegődtek el, és könnyek között búcsúztak a királykisasszonytól, aki minden kérés és józan megfontolás ellenére továbbindult.
    Ment-mendegélt, és nem feledkezett meg önmagának tett ígéretéről: segített mindenkin, aki segítséget kért tőle: rubinköves gyűrűjét egy didergő parasztgyereknek adta, gyémántokkal kirakott fülbevalóját egy kislánynak, aki sírva kérte tőle, hogy adjon bármit, ami pénzzé tehető.
    Egyik alkalommal, mikor leült megpihenni egy fa árnyékába, ismét egy rongyos koldus sántikált oda hozzá, hogy alamizsnát kérjen. A királykisasszonynak ekkor már nem volt egyebe, csak egy arany nyaklánca egy kis medállal, amelyet kiskora óta a nyakán viselt. Mégis lecsatolta a kis nyakláncot, utolsó ékét, és a koldus kezébe tette.
   - Jóra használd! – kérte, mert ez volt szívének a legnehezebb adomány.
Immár pénz, ékszerek, szolgák, hintó és ló nélkül folytatta útját a királylány. Mikor a következő városba ért, már igen éhes volt, és arra gondolt, elszegődik valahova, dolgozik, szívesen megtanul bármit. Be is kopogott az első ház ajtaján.
   - Adjon Isten szép napot! – köszöntötte az asszonyt, aki ajtót nyitott. – Volna-e itt számomra munka, kenyér és fekhely? Messziről jövök, nagyon éhes vagyok.
Az asszony elmosolyodott.
   - Nem, kedvesem, ez nem királyi hölgyeknek való ház, mi szegények vagyunk. Menj a palotába, ünnepi lakomát készíttetnek a számodra ma estére.
A királykisasszony megdöbbent. Honnan tudják, hogy ő egy távoli király lánya? Végignézett magán, és nem értette. Rongyos ruhájában, megviselt kezével, kócos hajával, porlepte arcával vajon honnan sejthetik, hogy ő királylány?
   „Hiszen csak gúnyolódnak velem.” – hasított a szívébe a gondolat, és fájt, mélyen fájt a seb, amit ez a felismerés vágott.
Továbbment, és a következő ház ajtaján is bekopogott, de ugyanazt a választ kapta:
   - Menj a palotába, királyi hölgy, fényes lakomával várnak ott téged. – mosolygott ez az asszony is.
Hiába kopogott be akárhova, mindenütt csak ezt a választ kapta, mindenki mosolygott rá, aki látta, és a palotabeli nagy lakomát emlegette. De az éhség nagy úr, a királykisasszony ment tovább, egyre tovább, ajtó után ajtó következett, mindhiába.
    Lassanként valóban elérkezett a palotához, ahogy házról házra járt, és akkor már annyira éhes volt, hogy elhatározta, koldul egy kevés ételt a palota konyhájáról, hátha megkönyörülnek rajta. A kapuhoz ment, és szelíd, könyörgő hangján egy kevéske kenyeret kért az őrtől. Az őr is elmosolyodott.
   - Nem, királyi hölgy, a mai fényes lakomát a te tiszteletedre készíttették a palotában, ott fogsz vacsorázni a király asztalánál.
A királylány szemében erre tényleg felgyűltek a könnyek. Milyen kegyetlenek itt az emberek! Az őr azonban abban a pillanatban gyengéden karon fogta, és bevezette a palotába. A szolgálók kétoldalt mosolyogva meghajoltak előttük, ahogy az őr felvezette a lépcsőn a királykisasszonyt, fel egészen a bálterembe, ahol az öreg királyné s a gyönyörűen felöltözött nemes asszonyok és urak már a szépen megterített asztal körül ültek. Csak két hely volt szabadon az asztalnál, az őr odavezette a rongyos királylányt és a királyné melletti széket kínálta fel neki. A királykisasszony nem értette, mi történik, de engedelmesen leült, majd a következő pillanatban kinyíltak az ajtók és a szolgák finomabbnál finomabb fogásokat hoztak az asztalra. A királylány nem mert venni semmiből, de az öreg királyné kedvesen telerakta az ő tányérját is a legjobb falatokkal, és olyan szívesen kérték, hogy egyen, meg hát igen éhes is volt a királykisasszony, hogy végül igen jó étvággyal megevett mindent, ami a tányérján volt.
    Az öreg királyné amúgy is kedves természetű volt, és most különösen örült, hogy végre udvari bált rendez fia, a király. Fiatalkorából maradt, hogy nagyon szeretett táncolni, szép ruhában forogni, hallgatni a zenét, de fia nem szokott estélyeket rendezni, ő mindig az ország ügyeiben fáradozik, és anyja kérésére, hogy jó lenne bált tartani, ott ifjú hölgyekkel ismerkedhetne, táncolhatnának, mindig ezt válaszolta:
   - Nem táncolok, csak azzal a lánnyal, aki majd a feleségem lesz.
Így aztán soha nem táncolt, és estélyt sem rendeztetett. Pedig hány fiatal lány sóhajtozott utána! Mert jó király volt és jó ember. Igazságos és okos, felelősségteljes és kedves.
    Ma azonban igen bőséges lakomát rendelt el, fényesre takaríttatta a palota minden zugát, nagy izgalommal készült és szervezett, mindennek tökéletesnek kellett lennie, és anyja – amellett, hogy ezt igen furcsállotta – egyben örült is neki.
    Mikor már a sütemény is elfogyott, és a szolgák mindent elvittek az asztalról, a zenekar lágy keringő-muzsikát kezdett játszani. A sok nemesember mind táncba vitte a gyönyörűen felöltözött hölgyeket, táncolt a királyné is önfeledten, végre, annyi év után. A királylány mosolyogva ült és rongyait is elfeledve nézte a keringő párokat, eszébe jutottak az apja palotájában rendezett bálok, a csillogó tükrök visszaverte sok ragyogó arany és gyémánt, a selymek puha tapintása.
    Akkor kinyílt egy ajtó, és belépett a király. Szép ember volt, de most még szebb, mert arcáról boldogság sugárzott, mosolya mögött ezúttal igazi volt az öröm. Egyenesen a királykisasszonyhoz ment, és meghajolt előtte, hogy táncra kérje. Abban a pillanatban előrehullott szíve fölül az arany nyaklánc a kis medállal, az utolsó ékszer, melyet a királylány a koldusnak adott. Mert az nem koldus volt, hanem a király maga, álruhában.
    Táncoltak, nevettek, az örömtől talán sírtak is király és királykisasszony. A terem csillogott, a zenekar soha ilyen gyönyörűen nem muzsikált, mint aznap este, a hold soha nem fénylett olyan ezüstösen, mint akkor, a virágok most még színesebbek voltak, és a madarak sokkal szebben daloltak, mint eddig bármikor. De ezt a két szerelmesen kívül senki sem látta, mindenki másnak csak annyit adott az este, amennyit bármelyik másik.
   - Gyönyörű vagy! Gyönyörű vagy, királynőm! – suttogta a király. – Rád vártam egész életemben.
A királylány egyik ámulatból a másikba esett aznap este, de mégis a király döbbent meg jobban, mikor kiderült, hogy szerelme valóban királylány. Azt hitte, csak ő látja annak, és annyira annak látta, hogy nem is tudta volna másképp szólítani.
    Teltek-múltak a hónapok, mélyült a szerelem, a királykisasszony megint minden órában hallhatta, hogy milyen gyönyörű, de mennyire másképp hangzott ez szerelme szájáról, mint bárkiéről azelőtt! Hamarosan eljött az esküvő napja. A királylányt gyönyörű ruhába öltöztették: a puha selymen szelíden játszott a nap, az ezüst csillogott, a gyémántok pedig szikráztak, mert ők így nevetnek. A csipke finoman fodrozódott, körülölelte a nemes hölgy karcsú testét. Néhány órával a nagy esemény előtt már teljes pompájában állt a menyasszony, és a szobalányok nem győzték dicsérni a gyönyörű ruhát. A királykisasszony nem láthatta magát, mert a szobában nem volt tükör. Nem figyelmetlenség volt ez, hiszen nemcsak ebben a szobában nem volt tükör, hanem egyetlen szobában sem látott soha egy tükröt sem, mióta itt élt. Eddig nemigen gondolt rá, de most, menyasszonyi díszében elfogta a vágy, hogy láthassa magát tetőtől talpig, hogy áll rajta a mesés ruha.
    Azt gondolta, biztosan van valamelyik szobában egy tükör, csak ő nem vette eddig észre, de mivel most szívesen belenézett volna, elindult a palotában, szoba szoba után, ajtó ajtó után, ment, ment, jó ideig keresgélt, mégsem talált sehol egy tükröt sem. Ő azért egyre csak ment tovább, lassan már teljesen ismeretlen részeken haladt, egyre elhagyatottabb, ódon szobákba nyitott be, míg végül az utolsó szobában megpillantott egy régi, poros tükröt a falhoz támasztva. Megtörölte, majd belenézett. De nem az a fiatal, gyönyörű arc nézett vissza rá, ami akkor, évekkel ezelőtt, apja palotájának minden tükréből. Ez egy öregedő arc volt, megviselt a hosszú úttól, és a szárnyon járó évektől. Régi szépsége kihunyt, nem volt sem különleges, sem bájos, nem volt benne semmi, amin megakadhatott volna bárki szeme. A királylány nézte, sokáig nézte saját új képe mását. Gondolkodott, majd lassan elmosolyodott, szemében kigyúltak a boldogság lángjai, és így szólt az archoz, aki a tükörből visszanézett rá:
   - Igen. Ezt a férfit kerestem egész életemben.

 

komment


süti beállítások módosítása