Réges-régen, olyan régen, hogy arra már nem emlékezhet senki, Boldogság úgy járt-kelt közöttünk, olyan természetességgel, mint ahogy bármelyikünk nap mint nap a dolga után néz. Rámosolygott az emberekre, s az emberek visszamosolyogtak rá. Ha valami érdekelte, annak közelébe ment, megcsodálta, s ha már nem akart ott maradni, továbbállt, hogy másokkal találkozhasson. Nem volt nála szabadabb és érzékenyebb teremtmény a világon.
Történt egyszer, hogy az emberek egy soha nem látott nagy gyűlésre jöttek össze. Boldogság, minthogy mindig érezte, mi fontos, és mi nem az, szintén elment, mert a levegőben volt, hogy valami jelentős változás van készülőben.
A nagy gyűlésre idegenek jöttek, messzi földekről, és beszédet tartottak. Egyikük így szólt:
- Gyárakat fogunk építeni, a gyárakban sok-sok szép új terméket gyártunk, és mindenkinek kényelmes munkát biztosítunk.
És az emberek helyeseltek.
- Kivágjuk az erdőt, hogy legyen hely a gyárnak, a fát eladjuk, és a pénzből minden gondjuk megoldódik majd.
És az emberek nem szóltak semmit.
- Sok új dolgot engedhetnek meg maguknak, amit eddig nem. – vette át a szót egy másik idegen. – Mindenfélét megvásárolhatnak majd, amiről eddig csak álmodoztak. Gyors autókon fognak utazni oda, ahova akarnak, kényelmesen élhetnek, gondtalanul. Mert mindenkinek joga van a boldogsághoz! – fejezte be szinte kiáltva.
Boldogság megrémült. Hogy őhozzá joga bárkinek is? Hozzá, aki a legszabadabb? Tudta persze, hogy ez lehetetlen, nem is félt, inkább csak elkeseredett: ezentúl bujkálnia kell az emberek elől. Körülnézett, és várt, hátha valaki ellene szól a szónoknak. Végül valahol a hátsó sorban felállt egy ember és így szólt:
- Nincs joguk kivágni az erdőt.
A szónok az egyik helyi segítőjére nézett kérdő tekintettel. A közelben álló férfi megértette, mit jelent ez a pillantás, és halkan suttogta:
- Ő a favágó.
„Á, értem!” – mosolyodott el a szónok, majd a felszólaló felé fordult, és így szólt:
- Ne aggódjon, a gyárban önnek is biztosítunk munkát. Ezt garantálom.
- Nincs joguk kivágni az erdőt. – ismételte a favágó az egyenes emberek határozottságával, akik ha megszólalnak, valóban azt mondják, amit gondolnak.
- Nos, az erdőt megvettük. – mondta a szónok, és felmutatott egy papírt. – Szerződésünk van róla.
- Senkinek sincs joga megvenni az erdőt. – tartott ki a favágó.
- De igen. – válaszolta a szónok. – Minthogy a falu vezetőségének kifizettük az összeget, amit az erdőért kértek. Az erdő tehát a miénk.
- Az erdő önmagáé. Istené. A Földé. Senki nem veheti meg vagy adhatja el. – mondta a favágó. Nem egészen így akarta mondani, de nem volt iskolázott ember, így nem tanulta meg árnyaltan kifejezni a gondolatait.
A tömeg a szónokot nézte, és mikor a szónok elnéző kis mosolyra húzta a száját, az emberek nevetésben törtek ki.
Boldogság csendben, egy kis sarokban meghúzódva elhatározta, hogy a favágónál rejtőzik el. A favágó éppoly természetes örömmel vette Boldogság érkezését, mint bármit, ami érte eddig, és Boldogság azt tett, amit akart, oda ment, ahova akart: igazi harmónia volt közöttük, szólniuk sem kellett, ismerték egymást. Mindketten tudták, hogy nem lehetnek sokáig együtt, hogy Boldogságnak nem lesz maradása, ha az erdőt letarolják, de így csak jobban becsülték az együtt töltött időt.
Amikor a fákat kivágták és a gyár felépült, a favágó az iparban kapott munkát. Kicsi háza az erdőben, Boldogsággal tett nagy sétái a múlté lettek, egy munkásszállón élt a társaival, nem messze a gyártól.
Boldogság pedig elbujdosott. Sokszor eszébe jutott a favágó, mert igen megszerette őt, de nem mert többé a közelébe menni, mert a legtöbb ember, aki ott élt a szállóban, rémisztette és taszította őt. Csak néha-néha éjjel, amikor már mindenki aludt, csak akkor mert a favágó közelébe merészkedni, megsimogatta annak egyre ritkuló haját, és olyankor a favágó szépet álmodott.
- Talán ha itt hagynád ezt a helyet. – suttogta Boldogság. – Ha keresnél egy másik erdőt, ami még épen maradt, akkor talán újra találkozhatnánk. Talán.
A favágó gépiesen élte életét, ahogy mindenki a szállón, csak néha jutott eszébe:
„Talán ha itt hagynám ezt a helyet. Ha keresnék egy másik erdőt, ami még épen maradt, akkor talán újra találkozhatnánk Boldogsággal. Talán.”
Boldogság kerülte az embereket, de bizony azt látta, hogy a madárnak párja van, a pipacsok csoportokban nőnek, csak ő van egyedül a világban. Nem erre volt ő teremtve, alapvetően szerette az embereket, és most nagyon hiányzott valaki, akinek a kezét foghatta volna. Hol itt, hol ott húzta meg magát, figyelt, várta, hogy valaki méltónak bizonyuljon rá.
Egy alkalommal épp egy nagy köteg Pénz mögött sikerült elbújnia. A rejtőzködésre pedig igen nagy szükség volt, hiszen sok ember nyüzsgött-fontoskodott a pénzhalom körül. Boldogság és Pénz nem szerették különösebben egymást, ugyanakkor ellenségként sem volt okuk tekinteni a másikra. Régi ismeretség volt az övék, és ha találkoztak, mindig udvarias közönnyel bólintottak; nem mondhatni, hogy sok közös témájuk lett volna. Most is azért bújt el Boldogság Pénz mögé, mert igen sok volt belőle, így jó rejtekhelynek tűnt. De csak egy darabig rejtőzködhetett, nemsokára fogták a hatalmas kötegeket és bepakolták egy kocsiba. Boldogság kíváncsian követte Pénzt. Egy nagy, félig kész házba érkeztek. Boldogság érdeklődéssel szemlélt mindent, tetszett neki a sok lehetőség, amit a ház rejtett, ami – úgy tűnik – Pénzre várt. Igaz, a házba lépve rossz levegő csapta meg az orrát, Boldogság mégis kíváncsian figyelte az embert, aki mindezt birtokolta. Hogy jobban megismerje, mellé suhant, és szótlanul nézte. Az ember megérezte jelenlétét, feltekintett, és rámosolygott Boldogságra.
- Végre! – kiáltott fel. – Végre itt vagy! – és megfogta a kezét.
Boldogság örült, hogy újra valaki mellett állhat. Akkor az ember díszes, rácsos ajtajához ment, és bezárta.
- Itt is maradsz. – mondta. – Megvettelek.
Ó, a balga ember! Boldogság épp olyan könnyedén suhant ki a zárt ajtón, mintha az nyitva állt volna. Könnyedén és csalódottan.
Folytatta hát bujdosását, álmodozását valakiről, akit szerethet. Ritkán, nagyon ritkán találkozott egy-egy emberrel, aki felkeltette érdeklődését, s olyankor közelebb merészkedett hozzá. Egy ilyen alkalommal furcsa dolog történt: az az ember nem mosolygott rá vissza.
- Úgy szeretném, ha Boldogság eljönne hozzám! – sóhajtotta az ember, mire Boldogság közel ment hozzá, és megállt előtte.
- Itt vagyok! – szólt szelíden.
- Ó, Boldogság! Merre jársz, mikor szükségem volna rád? – mondta az szomorúan.
Boldogság nem értette, így még közelebb ment és megfogta a kezét.
- Itt vagyok, ember! – szólt hangosabban. – Itt állok előtted.
- Hiába minden szándékom és küzdelmem, hiába vagyok jó ember! – sírta az. – Soha életemben nem találkozhatom már Boldogsággal.
Boldogság elengedte az ember kezét, és továbbment.
Egy nap ismeretlen vidékre vetődött. Aztán hogy jobban megnézte, látta, hogy a vidék nem ismeretlen, csak megváltozott: elmosta az árvíz. Nem ment a szerencsétlenül járt emberek közelébe, hol káromkodást, hol sírást hallott, semmi kedve nem volt közelebb menni. Mégis a környéken maradt, mert kíváncsi volt. Egy komoly emberen akadt meg először a szeme, aki a gátak körül segédkezett. Az az ember sem szomorú, sem dühös nem volt, egyszerűen csak dolgozott önfeledten, szótlanul. Boldogság közelebb ment hozzá és megkérdezte:
- Hát te ki vagy? Errefelé van házad?
- Nem. – válaszolta az ember. – Az enyém távolabb van innen. Csak segíteni jöttem.
Boldogság elmosolyodott. Egy önzetlen ember! Ó, végre! Odament hozzá és megsimította kérges ujjait. Az ember viszonozta az érintést, és mindkét markába fogta a finom kis kezet. Fogta és nem eresztette. Boldogság arca komolyra változott.
- Most az enyém vagy! – mondta az ember mohón. – Kiérdemeltelek!
Boldogság csalódottan nézett az emberre, orrát megcsapta a kapzsiság és az önzés bűze, és undorral elfordult. Kezét könnyedén húzta ki az erős szorításból, majd továbbsuhant.
Visszament az árvíz sújtotta területre, és újfent szemlélődni kezdett. Ismét feltűnt neki egy ember, aki szépen, módszeresen dolgozott. Most őhozzá ment oda.
- Ez a te házad, jóember? – kérdezte tőle.
- Nem. – válaszolta az ember és felegyenesedett. – Messzebb lakom innen.
Rámosolygott Boldogságra és folytatta a munkát. Boldogság közelebb ment és tovább nézte őt. Tetszéssel, reménnyel. Amikor besötétedett, az ember hazafelé indult és Boldogság mellészegődött. A ház a falu másik szélén állt, szótlanul tették meg az utat odáig. Az ember kinyitotta az ajtót, és Boldogság vele együtt lépett be. A házban semmi különös nem volt, semmi érdekes. A levegő simogatóan jó illata Boldogságot meleg érzéssel töltötte el, így leült és várakozott. Az ember csöndesen tett-vett, néha ránézett, olyankor rá is mosolygott, kicsit fáradtan, de örömmel, és azt mondta:
- Köszönöm, hogy eljöttél.
Boldogság önkéntelenül az ajtó felé nézett. Az ajtó nyitva állt. Az ajtó mindig nyitva állt. Boldogság elmosolyodott: tudta, sokáig itt fog maradni.
Ajánlott bejegyzések: