A gyémántot kerestem magamban,
Mi fény, szellem, múlhatatlan,
Királylányt, Istenszobrot, Valót,
Létemnek igaz értelmet adót.
A gyémántot kerestem magamban,
ha meglelem, csak ennyi legyek,
tiszta, mint esőt hozó fehér fellegek.
A gyémántot kerestem,
s mélyre, mélyre ástam,
de csak szén, durva szén,
mit magamban találtam.
Tovább kerestem,
hisz valahol a gyémánt
mélyen az, mi én vagyok,
De itt minden éjfekete,
nem találok fénylő magot.
Kiszórtam mind a szenet, s meggyújtottam,
múljon, tűnjön el a szenny,
égjen el, mi haszontalan,
s maradjon a fényes menny.
A lángok magasra csapnak,
Látja, s nem érti az erdő,
mi az, mi olvaszt kemény havat,
Köréje gyűlnek és melegednek
mind a fagyos erdei vadak.
Megpihen a kis nyúl,
most újra békén szendereg,
fejét oroszlán lábára hajtja,
s együtt álmodnak kék eget.
Még több szén, és a tűz nagyobb lesz,
már az emberek is látják,
csodálkoznak, s mind körülállják,
Gyerekek kérdezik: mi ez?
Mi meleg s fényes?
Nem láttak még lángot,
és hogy mire képes.
Újra tanulnak olvasni,
hatalmas könyv az erdő,
Megtanulják ismét hallani,
mit mond kis méh, s végtelen mező.
Olvadni kezd a világ,
Jégcsapból zöldellő ág,
Hajnal szórja friss harmatát,
Nagypapa tanít most unokát,
„Meglásd, a Nap újra felkél,
mert most ismét tüzet lát.”
Áradnak a folyók,
Mossák ki a szennyet,
Hírét viszik jónak,
hol félelmek remegnek.
Köveket csiszolnak,
érdesből fényeset,
hogy érezhessen újra
tündéri lépteket.
Nincs már mit kiszórjak,
Elég az utolsó széndarab,
Sugár gyúl a horizonton,
S látom, újra felkél a Nap.
A gyémántot kerestem magamban,
és csak feketeség akadt,
Elvilágolt mind a bús szén,
S a gyémánt mélyen megmaradt.
Ajánlott bejegyzések: