HTML

2016.11.06. 10:35 RékaKati

A lovag

    – Bocsássa meg, uram, az öltözékemet, de tudja... – motyogta és hirtelen rádöbbent, hogy ha őszintén elmondja magáról a valóságot, meg hogy mi mindenen ment keresztül, senki sem hisz majd neki. Mégis meg kell próbálnia. –... de tudja... én csak egy szegény vándor volnék, és egy óriással kellett megküzdenem.

    Az őr végignézett az érkező sáros páncélján, melyről már csak sejteni lehetett, hogy valaha sárgán és feketén csillogott a napfényben.

    – Nem juthat be akárki királynőnk színe elé. – mondta szigorúan, de volt valami a lovag arcán, ami miatt már tudta, hogy be fogja engedni a trónterembe.

    A lovag néhány bizonytalan lépést tett az őr felé. Sérülései miatt alig tudott járni, elesett volna, ha el nem kapják. Kis csomagját, amit érkezésétől fogva mindig magához szorított, még estében is óvta, tartalma nem szenvedett kárt.

    – Búcsút szeretnék venni szeretett királynőnktől. – mondta elhalón, és akkor az őr szó nélkül félreállt.

    A lovag betámolygott a terembe. Teste szétroncsolódott, de arcán csodás fény gyúlt, mikor szeretett királynőjét meglátta. A királynő felpattant a trónról, és hozzásietett. Borzadva látta az összetört testet, szívében túlcsordult a részvét, és az udvar szabályaival mit sem törődve ölébe vette szenvedő alattvalójának fejét.

    A szeretet erőt adott a lovagnak, és bár felállni nem volt többé képes, beszélni még tudott:

    – Szeretett királynőm! Legyőztem az óriást, aki birodalmunkat rettegésben tartotta, aki aranyunkat akarta, ím, elmenekült, kardom erejétől megfutamodott, és többé nem rabolja meg országunkat. – szólt, és kis csomagját átadta a királynőnek. A gondosan becsomagolt edényben arany volt, rengeteg, tiszta arany, a birodalom legértékesebb kincse.

    Többet nem tudott szólni a hős, még utoljára rámosolygott királynőjére, és úgy távozott ebből a világból, hogy nem érzett fájdalmat: a gyönyörű arc tisztaságát vitte magával. A királynő sírva borult a halott testre, mellette a korsó felborult és a folyékony arany szétterült a trónterem padlózatán. A nap rásütött a kincsre, és az ezer sugárban lövellte szét az égi fényt.

 

    Közben az óriás, aki megfutamodott a hős lovag éles kardjától, nagy dérrel-dúrral hazatért a kunyhójába. Ott várta a felesége meg a gyerekek.

    – No, mit végeztél? – kérdezte az asszony.

    – Eh! – fortyant fel a férfi. – Megcsípett egy méh, bedagadt a helye!

    – Nem mondtam, de hányszor is, hogy védőruhában menj a kaptárhoz? Most aztán mézet se hoztál, meg itt ápolhatlak naphosszat!

    – Hagyj engem békében! – fordult el a férj.

komment


süti beállítások módosítása