– Hazudtam. Hogy az igazat mondassam, csakis az igazat. Csak ezért, különben…
Nem folytathatta, az egyik férfi felé lendült, kezében a baltával. Alacsony, vékony emberke volt, most mégis hárman kellettek hozzá, hogy megállítsák. Nem is ment egykönnyen, pedig a három másik sokkal erősebb volt. Mikor amaz már mozdulni sem tudott, üvölteni kezdett:
– Megölted a fiamat! – és újra nekilendült, de már úgy fogták a vaskos kezek, mint erős bilincsek. – Azért jött! – zihálta most a többi férfinak. – Azért jött, hogy megölje!
– Segíteni jöttem. – szólt csöndesen a megkötözött.
– Aljas hazug! Gyilkos! Most mondta!
– Hazudtam, de nem vagyok gyilkos. – folytatta amaz. Nyugodtnak tűnt, de hátrakötözött keze remegett. Azt úgyse látta senki. – A fiad…
A vékony férfi most majdnem kitépte magát a három markos szorításából, de azok megkétszerezték erejüket. Már szinte mindkettő fogoly volt.
– Elég legyen! – szólt egy magas, idős férfi. Homlokán, sűrű, ezüst haja alatt, mély ráncok futottak össze. Békés hangja furcsa volt ebben a légkörben. Látszott, hogy nagy tekintélye van a jelenlévők körében, mert most minden szem rászegeződött. – Nem ítélünk el senkit, csak ha megbizonyosodtunk, hogy tényleg bűnös. – mondta lassan, hozzá mozdulatai is megfontoltnak hatottak, többen visszanyerték hidegvérüket. De nem az apa.
– Megbizonyosodtunk! – üvöltötte fülsértően magas, éles hangon. – Megölte a fiamat! Megölteee!...
– Hazudtam, mert nem vagyok orvos, de a fiad betegségét jól állapítottam meg, találkoztam már ilyen esettel. – a megkötözött férfi most időt nyert, és igyekezett kihasználni. – A gyógyszer, amit adtam neki…
– Az ölte meg!! – az apa üvöltése mintha át akarta volna törni volna a ház vastag falait.
A sarokban egy kölyökképű suhanc igyekezett minél észrevétlenebb lenni. Közel volt hozzá, hogy elsírja magát. Saját magát okolta, pedig csak a véletlen… Ki gondolta volna, amikor nem sokkal ezelőtt belépett ebbe a házba?
– Itt van-e már az orvos? – kérdezte, mert nagyon segíteni akart. Egy háznál, ahol beteg van, mindig akad segítenivaló.
– Itt van, már beadta a gyógyszert. – suttogták neki. Akkor lépett ki a betegszobából a segéd.
– És az orvos? – kérdezte az apát (de miért is kérdezte meg? És ha nem kérdezi, nem derült volna ki? Attól életben maradt volna a fiú?)
– Ő az orvos. – válaszolta valaki, már nem emlékszik, hogy ki, ő meg kimondta a maga egyszerű őszinteségével:
– De hát ez nem az orvos. Ez csak a segédje.
Akkor szabadult el a pokol. Alig pár perce. Vagy több lenne? A betegszobából asszonyi sírás hallatszott. Az apa befutott. Meddig is volt bent? Egy perc talán… Vagy egy örökkévalóság… Aztán kirohant… Még jó, hogy volt, aki lefogja őt. Jó hogy volt?
– Miért hazudtad, hogy orvos vagy? – fordult az ősz hajú a megkötözött felé.
– Mert másképp nem engedtétek volna, hogy beadjam a gyógyszert. Az orvos csak holnap ér haza, az késő lett volna, ismerem ezeket a tüneteket…
– De a fiú meghalt. – mondta az öreg.
A segéd lehajtotta a fejét.
– Most hát a fiú apja joggal követeli, hogy végezhessen veled.
Csönd támadt. Mély, süket csönd, amilyet a hó sem mindig hoz, a hó, amely lassan betemeti az egész kis falut, a szikrázó fehér csönd, nem, ez a csönd annál is fülsértőbb és vészterhesebb volt.
A csöndességben senki sem vette észre, hogy egy vékony kis árny suhant a férfiak közé. Apró, karcsú alak, finom mozgású, fehér leplekben, annyira hangtalanul járt, pedig a szobában most a lélegzetvételt is hallani lehetett volna. Neki még a léptei is csöndesebbek voltak, mint kint a hóesés.
Az apa mellett termett, kezét annak vállára simította. Vékony, szelíd asszonyi ujjak. A férfi feleszmélt, kemény férfiszorításokhoz szokott, hát most ránézett az érkezőre, felesége szelíd arca, nem illik ide az ítélkezők közé. Az arcon könnyek. Sírt az előbb is ott a betegágy mellett, sírt, de nem így, most mosolyog hozzá, most olyan, mint egy angyal.
– Felébredt. – suttogta halkan, mégis mind hallották. – Lement a láza, enni kér.
Ennyit mondott, majd visszament a kis beteg mellé, megcsókolta annak homlokát, aztán mindjárt a konyhába sietett levest melegíteni.
A három férfi elengedte az apát, aki betámolygott a szobába. A fiú felnézett apjára, csak a fejét fordította, gyenge volt még. Eltelt néhány perc, de lehet, hogy csak pillanatok, ezt senki sem tudta pontosan, aztán az apa kijött. Arca egészen más volt.
– Lement a láza. – mondta, nem emlékezett rá, hogy ezt már mindenki hallotta. – Enni kér. – Azzal visszament.
Az emberek még mindig mozdulatlanok voltak. A csönd megmaradt, de már nem volt ugyanaz. Az öreg odament a segédhez, és levágta a csuklójáról a kötelet. Nem szólt. A segéd elment. Ő sem szólt. Senki sem szólt. Az ajtó bezárult mögötte, a házban maradók nem érezték a hideget, mikor ajtót nyitott, olyan észrevétlenül ment el. A sűrűn szálló hó hamar eltüntette csizmája nyomait.
Az apa kijött és kereste.
– Elment. – mondta az öreg.
Az apa feltépte az ajtót, de a férfi már messze járt.
Holnap elmegy hozzá. Megköszöni. Holnapig mindent betemet majd a hó. Akkor is elmegy.
Ajánlott bejegyzések: