HTML

2016.11.06. 10:25 RékaKati

Erzsébetnek két gyereke van

    A tárgyalóteremben nem volt levegő. Csönd volt és irreális nyugalom. Margit reszketett, úgy tűnt neki, hogy mélyeket lélegzik, valójában fulladt. Nyakát fojtotta a sál, le akarta venni, vagy kilazítani valamelyest, de nem volt képes odanyúlni. Azt hitte, ha nem mozog, nem látják. Mintha nem rá szegeződne úgyis minden szem, még ha szobormerev lenne is. Mégis azt hitte… mit is?

    – Vádlott, nevezett Varga Margit. – mondta lassan, kimérten a bírónő. – Ön áruló.

    Margit kétségbeesetten nézett rá. Most érezte, hogy nyaka is megmerevedett, alig akart engedelmeskedni, mikor fordítani próbálta, a feszültségtől viszont teljes testében remegett, tartott tőle, hogy nem tudja már irányítani mozdulatait.

    – Én? Én nem… – mondta, pedig nem akart megszólalni, pedig azt hitte, kerek egész mondatokban utasítja majd el a vádat, amely ennyire abszurd, ezt az egész tárgyalást, ami lehetetlen, úgy egészében lehetetlen, meg sem történhet.

    – Igen, ön. – válaszolt a bírónő olyan kimérten, mintha egy gép lenne. – Ön a magyar állam érdekeit, azaz a közösség érdekeit semmibe vevő döntést hozott.

    – De ez nem igaz! – védekezett Margit, igazából kiabálni akart, de nyöszörgésnek is alig volt nevezhető ez a halk, sarokba szorított sóhaj.

    Hiszen ők voltak többen. Akármilyen irreális ez az egész tárgyalás, itt mégis ő áll egymaga sok-sok emberrel (emberrel?) szemben, és egyedül van, olyan végletesen egyedül…

    – Ez tulajdonképpen egyben az ön emberi és női mivoltának bukását is jelenti. – jegyezte meg Erzsébet, karján kisebbik gyerekével, és a nyomaték kedvéért még fel is állt, míg a kicsi nyugodtan aludt a karján.

    Margit Erzsébetre nézett. Miért is szólt közbe ez a nő? Ezen kezdett gondolkodni. Miért is? Semmi köze hozzá, az egész tárgyaláshoz, hát mit keres itt tulajdonképpen? Erzsébet fölébe magasodott, mint egy vártorony, olyan szilárd volt, kérlelhetetlen, Margit szinte érezte, mint nyilazzák majd halálra őt ebből a toronyból kímélet nélkül, ok nélkül, minden nélkül…

    – Szóval árulásának ügyében… – folytatta a bírónő, kicsit olyan közönnyel, mintha unná az egészet.

    Ekkor Margitban elszakadt valami. Hiszen őt itt elítélik, őt, aki semmi rosszat nem tett, és aki elítéli, ő majd csak hazaballag a családjához, ez a napja is olyan lesz, mint a többi, és holnap már nem is emlékszik majd rá. A pohár végleg betelt, dühe óriássá nőtt, elborított mindent.

    – Én nem árultam el semmit és senkit! Mit képzelnek maguk? És nem vagyok rosszabb ember senkinél! Senkinek nem ártottam, senkinek! Elítélnek majd, mint egy gyilkost? A semmiért?

    – Mit képzel?! – vonta össze a szemöldökét a bírónő, és úgy nézett a vádlottra, mint egy vásott kölyökre. – Még magának áll feljebb? Itt van előttem az orvosi vizsgálat eredménye! – és meglobogtatta, mintha egy percre is kérdéses lett volna, hogy miért vannak itt. – Hogy mer itt kiabálni velünk?

    Már mindegy volt, Margit folytatta:

    – Én ugyanolyan ember vagyok, mint bárki más! – fordult most Erzsébet felé. – Sőt jobb, sokkal jobb, mint maga, mert én nem vádolok másokat, olyanokat, akik semmi rosszat nem tettek… – visszahanyatlott a székre, úgyis minden hiába, a felháborodástól nem tud gondolkodni, nem tud igazi érveket felhozni, védeni magát, pedig azt hitte, tiszták benne a gondolatok, és mégsem… Olyan abszurd, embertelen a vád. Észérvek? Itt?

    A baba felébredt, sírni kezdett, anyja mindjárt el is feledkezett Margitról, a kicsit próbálta megnyugtatni.

    – Ne üvöltözzön maga Szabó Erzsébettel! – most már a bírónő is bosszús lett. – Maga, épp maga emeli fel a hangját egy ilyen állampolgárral szemben, mint Szabó Erzsébet, akinek két gyereke van? Kettő! Érti? Kettő! Nekem magamnak négy. Magának meg egy se. – tette hozzá, és úgy gondolta, nincs is több magyarázatra szükség.

    – Na és aztán? – folytatta Margit. – Mi a baj ezzel? Így minden a legnagyobb rendben van!

    – Rendben? – kérdezte megsemmisítő hangon a bírónő. – Szóval rendben?

    – Igen. – válaszolta Margit, de már csak elhalón. Egy országnyi embert akar meggyőzni?

    – Ön szerint tehát rendben van, hogy önnek nincs gyereke.

    – Igen. Mert nem akartam…

    – Mert nem akart. – vette át a szót a bírónő. – Ezt nem akarom tovább hallgatni. Maga elárulta a hazáját, nem gondoskodott utánpótlásról, nem szült utódokat, és ezen orvosi jelentés tanúsága szerint – újra meglobogtatta a perdöntő papírt – már nem is fog. Mert már túl öreg hozzá. És maga szerint rendben van, hogy hozzájárult a magyar lakosság kihalásához, a magyar gazdaság összeomlásához?

    – Ön a gazdaságról beszél, bírónő! A termelésről! – válaszolta elszántan Margit.

    Erzsébet azonnal a bírónő segítségére sietett.

    – Helen azt akarja mondani… őő… úgy értem a bírónő azt akarja mondani, hogy Varga Margit nem teljesítette be a feladatot, amiért az ember embernek, a nő nőnek tarthatja magát: a szülői hivatást. – most újra felállt, bevehetetlen bástyaként, úgy magasodott mindenki fölé, hogy Margit érezte, minden hiába, nem harcolhat a világgal, el fogják taposni őt is, az igazságosságot is, mindent.

    – Drága Helen, önnek négy gyermeke van, négy gyönyörű új életnek adott lehetőséget, hogy e világ szépségeit, és szent… és szent… vagyis… – Erzsébet próbálta még jobban kihúzni magát, hogy ellensúlyozza retorikai hiányosságait. – Vagyis maga egy hős!

    – Ugyan, kedves Erzsébet, kérem, üljön le, erre igazán semmi szükség. – válaszolta a bírónő végtelen jóindulattal és szerénységgel. – Ön is egy nagyszerű asszony, immáron két szépséges gyermekkel.

    Erzsébet visszaült, megvető pillantást lövellt Margit felé, majd pici babája arcába felejtkezett, és gügyögni kezdett neki.

    – Varga Margit! – folytatta a bírónő visszatérve szenvtelen szerepébe. – Önt elítélem, mert nem szült gyermeket, egyetlen egyet sem, pedig évtizedek álltak a rendelkezésére, hogy teljesítse ezt a kötelességét, mely minden nőnek, kivétel nélkül…

    Margit nem bírta tovább, felugrott, és futni kezdett. Menekülni innen, mindegy hova, pedig nincs kiút, de az ösztönök, a gondolatok nélküli lény a végsőkig kész hinni, hogy talán el lehet bújni, hogy van remény, valahol egy ajtó, ami nyitva van, egy hely, ahol el lehet rejtőzni…

    Már a folyosón fut, de nem is fut, hiszen csak vánszorog, levegő sincs, nem is halad, úgy érzi, egy helyben topog csak, mindjárt utolérik, mindjárt, mindjárt… Bentről mintha még hallotta volna a bírónő hangját, vagy csak képzelte?

    – Riadó! Megszökik, gyorsan, riadó!

    A következő pillanatban fülsértő szirénahang árasztott el mindent, egyre erősödő, éles, durva hang, hát vége, mindennek vége…

    Margit leesett az ágyról, az ébresztőt akarta elhallgattatni, de belecsavarodott a paplanba, és megbotlott, annyira igyekezett, hogy elérje az órát. Végre kiszabadította egyik lábát, térden elcsúszott az asztalig, és lecsapta az ébresztőgombot. Az iszonyatos hang végre megszűnt. Akkor érezte, hogy megfullad a sáltól, az erősen nyakára tekert sáltól, kapkodja a levegőt, de most nem volt tehetetlen, mint álmában, két kézzel esett neki a sálnak, lefejtette magáról és messzire dobta. Úgy pihegett, mint egy végtelen hosszú menekülés után, még mindig leroskadva az asztal mellett a földre. Akkor vette észre, hogy vacog. Pizsamája átizzadt testére tapadt, és most már hideg volt, jeges. Még mindig verejtékezett. Fel akart állni, magára venni valamit, hogy ne fázzon annyira, de ez nem sikerült azonnal, egy ideig eltartott, mire összeszedte magát.

    A reggel ugyanolyan volt, mint bármelyik másik, csak a készülődés ment nehezebben, Margit mindent ugyanúgy csinált, mint szokott, de gondolatai folyton elkalandoztak, mozdulatai lassúak voltak, és mire kilépett az ajtón, már sietnie kellett. Gyors léptekkel haladt, cikázott az úton, az úttest és járda fogalmát már régen nem vette komolyan senki, az a néhány busz, ami elhalad, igazán semmiség. Most ez is elgondolkodtatta, és nagyszülei jutottak eszébe, ahogy meséltek neki a régi időkről:

    – Régen rengeteg autó járt az utakon. – mesélte nagymama. – Elképzelhetetlen lett volna az úttesten gyalogosan haladni.

    – Ugyan, nagyi! – hallotta a saját hangját. – Hát mennyi az a rengeteg autó? Nem óránként jöttek, csak ötpercenként?

    – Nem, nem, ugyan! – nevetett a nagymama. – Hosszú, kígyózó, végeláthatatlan sorokban haladtak reggelenként, mert szinte mindenki autóval járt dolgozni. Férj és feleség külön autóban! Közlekedési lámpák voltak, amelyek néha megállították a járműveket, hogy a gyalogosok át tudjanak menni az úton. Egyébként életveszélyes volt lelépni a járdáról, szó szerint életveszélyes!

    Nem is értette, miért jut ez most eszébe. Autóval dolgozni! Tényleg, milyen lehetett?

    Hamar beért a munkahelyére, neki sohasem kellett buszozni, ez bizony nagy szerencse volt. Odabent lepakolt, és tudta, neki kellene állni a munkának, de pont az az aktakupac lett volna soron… Éppen az volt most sürgős. Margit nagyot sóhajtott, és félretolta. Most nem! Nem, most más dolga van.

    Kilépett az irodából, végigment a folyosón, és benyitott a főnökéhez.

    – Szia!

    – Szia, Margit! – válaszolta amaz, nem is titkolva meglepettségét. – Kész vagy az anyaggal?

    – Nem, nem igazán…, vagyis… – Margit nem értette, miért nem tud összeszedetten beszélni. Leült az egyik székre.

    – Nem vagy jól?

    – Ó, dehogynem, ez csak egy kis megfázás, csak a torkom fáj, majd elmúlik!

    – Értem. Tekerd körbe sállal a nyakad, az segít.

    Margit furcsa mozdulatot tett.

    – Jó, tudom, ósdi módszer, de hatásos! Igazán kipróbálhatnád, nem kerül semmibe.

    – Igen, igaz. – válaszolta Margit távolról.

    – Mi van veled? – fürkészte arcát a főnöke. – Olyan… zaklatott vagy kissé.

    – Rosszat álmodtam…

    – Előfordul. – mosolyodott el amaz. – Estére el is felejted!

    – Helen… – kezdte Margit.

    – Igen, Margit?

    – Te sohasem akartál gyereket?

    Helen egy papír után nyúlt éppen az asztal másik vége felé, de most megállt a keze.

    – Hogy? Hogy micsoda?

    – Csak úgy eszembe jutott…

    – Csak úgy eszedbe jutott, Margit, mi van veled? Csak úgy eszedbe jutott?

    – Miért is ne lehetett volna úgy? Hiszen… hiszen, te… te sohasem akartál?

    – Hát persze, hogy nem! De hogy jut ilyen képtelenség az eszedbe, mintha nem is te lennél… Csak nem…, csak nem te akarsz gyereket? – kérdezte, és mindkét kezével megfogta az asztal szélét.

    – Nem, én nem. – legyintett Margit és hangja őszinte volt. Régóta dolgozott már Helennek, főnöke azonnal tudta, látta, hogy igazat beszél. De akkor meg mi ez az egész?

    – Csak eszembe jutott – folytatta Margit –, hogy egy másmilyen világban talán akartál volna.

    – Egy másmilyen világban? De nem másmilyen világban élünk, hanem ebben… csak ez a világ van.

    – De régen mégiscsak másmilyen volt. – makacskodott Margit. – Például… például egy csomó autó járt az utakon, hosszú, áthatolhatatlan sorokban kígyóztak reggelenként.

    – Az már nagyon régen volt, hogy jut ez most eszedbe? – értetlenkedett Helen. – Igen, benne van a történelemkönyvekben, az a sötét időszak, a fogyasztói társadalom, amikor az emberek elhitték, hogy nekik minden jár. Autókkal jártak dolgozni, férj és feleség külön autóval, és a kipufogóból távozó gáz majdnem tönkretette a Földet, az utolsó pillanatban menekültünk meg. Én is tudom, mindenki tudja, de miért is beszélünk most erről?

    – Az a néhány autó, ami van, az se bocsát már ki gázokat… – merengett Margit. – Azért olyan drága.

    – Inkább megfizethetetlen. – helyesbített Helen. – De már nincs is szükség rájuk.

    Helen fürkészően nézett Margitra. Még mindig nem értette, mi ez az egész.

    – Szóval a gyerekvállalástól eljutottunk az autókig. – állapította meg.

    – Egy gyereked lehetett volna, ha akarod, azt nem tiltja a törvény… – mondta Margit mintegy önmagának.

    – De nem akartam egyet sem. Mert… nem, és kész. Te sem akartál… Vagy megbántad?

    – Nem, egyáltalán nem, csak…

    – Ez a sok csak… – legyintett Helen, de volt valami nyugtalanság ebben a legyintésben.

    – Az jutott eszembe, hogy volt idő, amikor azt büntették, aki nem szült gyereket. Akkor azokat a nőket ítélték el. Mert a gazdaságnak akkor sok humán erőforrás kellett. Hogy a gazdagok még gazdagabbak lehessenek.

    – Jaj, Margit, a teljes tizenkettedikes történelemkönyvet újra megtanultad az éjjel? Nem mondom, ez tényleg beillett egy rémálomnak. Hiszen azért vagyunk többek között, hogy ez még egyszer ne következhessen be! A túlnépesedés rémálma! Amikor az emberek benne voltak, nem…! Mint az őrültek! Azt számolgatták, lesz-e mit enni évtizedek múlva is! A többi következményt nem látták, azt hitték, csak ez a kérdés. Már aki egyáltalán gondolkodott a jövőről!

    – Igen, tudom, Helen, és jó is, hogy megmenekült a Föld.

    – Örülök, hogy te is így látod. – mondta a bírónő kissé élesen. – Azt hitték, az ember majd magától belátja, hogy vissza kellene vennie a szaporodást és a zabálást. De nem látta be. Hogy majd magától visszariad, mert egyre több a beteg gyerek, beteg felnőtt… Én is jobban örülnék, te is, mindannyian, ha maguktól látták volna be. De nem így történt. Kellett hozzá a törvény. És azóta is kellünk hozzá… Most végre elmondod, hogy mit akartál ezzel az egésszel?

    – Semmit, csak megkérdezni, hogy csak a törvény miatt nem lett gyereked, vagy nem is akartál.

    – Persze, hogy nem is akartam! Tudom, hogy egy lehetett volna. De nem lett, mert én jobban akarom csinálni, mint mások. Egy az törvényes. Egy sem, az még törvényesebb. Ezért is választottam ilyen munkatársnőt, mint te. Ugyanígy gondolkodsz.

    – Nem pont ugyanígy. – helyesbített Margit, mintha bármi jelentősége lett volna a szavainak. – Én csak egyszerűen nem vagyok anyatípus, ennyi. De te…, te ezért lettél bírónő. Mert te mindent még törvényesebben csinálsz.

    – Te meg ezért lettél az asszisztensem. De viheted még többre is, egyszer te is bíró lehetsz.

    – Én nem akarok bíró lenni.

    – Jó, rendben. – válaszolta szórakozottan Helen. – Akkor véglegesíted végre Szabó Erzsébet aktáját?

    – Szeretném meglátogatni.

    Helen felkapta a fejét, de aztán, mint aki elhesseget egy rossz gondolatot, újra az asztalán lévő iratokba merült, és csak intett a kezével.

    – Jó, jó, persze, nem tiltja a törvény!

    Margit újra végigsétált a folyosón, aztán le a lépcsőn. Lassan haladt, de ezt csak egy idő múlva vette észre. Leérve azt is beismerte maga előtt, hogy tart ettől a találkozástól. Miért is?...

    Kulcsa irreálisan nagy zajt csapott, amikor kinyitotta a cellát. Aztán belépett. Erzsébet félbehagyta a régi kis dal éneklését, és meglepetten nézett fel rá.

    – Szia, Erzsi! – köszöntötte őt Margit, majd iszonyú zavarától esetlen lendületességgel a zsebébe nyúlt, majdnem ki is szakította, végül csak előkerült belőle a kis darab csokoládé, amit hozott.

    – Szia… Mar… Margit! – válaszolta Erzsébet értetlenül. Miután Erzsinek szólította őt Margit, ahogy régen, neki is hirtelen a Margó név jött volna a nyelvére, de szerencsére hamar helyesbített.

    – Ezt neked hoztam… nektek… – mondta Margit, és átnyújtotta a csokoládét. Még reggel dobta be a táskájába, mint legnagyobb ajándékot. Némi önmegtartóztatás úgysem árt, majd eszik ő is a jövő héten.

    – Köszönöm! – válaszolta Erzsébet csodálkozva, és csodálkozása csak nőtt, amikor meglátta, mit kapott. – Étcsokoládé, nahát! – nagy szemekkel nézett Margitra. – Akkor is ilyet kaptam tőled, amikor engem húztál a karácsonyi ajándékozáson. Csodálkoztam is, hogy eltaláltad, melyik a kedvencem.

    – Nem találtam el. – válaszolta Margit. – Megkérdeztem Vikit, ő mondta, hogy ezt szereted a legjobban.

    – Megkérdezted Vikit? – kerekedett el még jobban Erzsébet szeme. – Azt hittem, véletlenül… Kedves tőled.

    Csönd lett. A csokoládé-téma kifogyott, Erzsébet nem érezte csodálkozását furcsának, Margit viszont azért feszengett, mert tudta, meg kellene magyaráznia, miért is van itt. De miért is van itt?

    – Az iskolában nemigen beszélgettünk. – kezdte, de maga is érezte, hogy ennek semmi értelme.

    – Igen, mert más volt az érdeklődési körünk. – segített Erzsébet.

    – De nem voltunk haragban sem.

    – Miért lettünk volna? – kérdezte Erzsébet őszinte megrökönyödéssel.

    – Igen, igaz, miért is lettünk volna, semmi okunk nem volt rá…

    Margit nem nézett Erzsébetre. Leült mellé az ágyra, és úgy tett, mintha a cella egyszerű berendezése roppantmód lekötné a figyelmét.

    – Miért lett két gyereked? – kérdezte hirtelen olyan egyenesen, ami őt magát is meglepte.

    – Mert annyira szerettem volna.

    – Csak ezért szegted meg a törvényt?

    – Csak ezért.

    – Emlékszem, az osztályban is folyton gondoskodni akartál mindenkiről. Erikának rendszeresen odaadtad a tízóraidat.

    – Honnan tudod?

    – Erika mondta. A legutóbbi találkozón… Meg István, akit egyszer hazazavartál, mert lázas volt. – mosolyodott el Margit. – Emlékszel? Milyen szakszerűen nyomtad a tenyered a homlokára. Mellőlem lefordulhatott volna a székről, azt sem vettem volna észre.

    – Milyen furcsa, hogy ilyeneket mondasz.

    – Miért volna furcsa?

    – Mert már csak egy törvényszegő vagyok.

    – Volt idő, hogy én lettem volna az. – merengett el Margit.

    Újra csönd lett. „Volt idő… volt idő…” – zakatolt Erzsébet fülébe. Igen, volt idő, hogy hősként ünnepelték volna őt ahelyett, hogy elítélik. Mi lett volna, ha akkor él? Mi lett volna, ha az orvos nem áruló… Mi lett volna, ha pár héttel előbb nekiindulnak, hogy átszökjenek a határon… Ha nem halogatják, mert „minél közelebb a szülés időpontjához, annál kevésbé figyelnek!” Mi lett volna, ha jóval előbb sikerül mindent előkészíteni? Mi lett volna, ha… mi lett volna ha… És végül mi lett volna, ha a baba nem jön korábban… Annyiszor sikerülhetett volna…

    – Az már nagyon régen volt.  – válaszolta Erzsébet, aki igen messziről tért most vissza. – Már csak a történelemkönyvekben lehet olvasni erről.  

    A kicsi mozgolódni kezdett, mindketten odanéztek, éppen jókor ébredt, újra kifogytak volna a beszédtémákból. Erzsébet felemelte a babát és beszélt hozzá.

    – Szeretnéd megfogni? – kérdezte váratlanul Margitot.

    – Nem, vagyis, persze… de még soha nem fogtam gyereket…

    – Nem lehet eltéveszteni! – mosolygott Erzsébet, és abban a pillanatban Margit kezébe adta a kicsit. A gyerek nagy szemekkel nézett rá, aztán elmosolyodott és újra elaludt.

    – Látod, megszeretett téged! – nevetett Erzsébet.

    – Azért inkább visszaadom… – bizonytalankodott Margit és örömmel látta, hogy a baba nem ébred fel, ahogy anyja átveszi tőle, még mindig békésen alszik.

    Margitnak hirtelen támadt egy ötlete, maga is megijedt tőle, de azért kimondta:

    – Menjetek innen, meneküljetek!

    – Tessék? – nézett rá elkerekedett szemekkel Erzsébet.

    – Menjetek, csak mozgásérzékelő van, majd én itt maradok. – suttogta. – Van hova mennetek?

    – Elvileg a nagynéném… ő külföldön él… A nagyobbik gyerek meg édesanyámmal van most otthon…

    – Nincsenek messze, mindannyian kijuthattok.

    – De mit csinálsz?

    Margit kinyitotta a cella ajtaját és sarkig tárta Erzsébet előtt. Erzsébet nem értette, gyerekét szorongatta, és tehetetlenül nézett Margitra, de aztán lábai elindultak, csak az ajtóban torpant meg.

    – Csak két óra múlva jönnek, addigra már messze lesztek.

    – Köszönöm… – suttogta Erzsébet, megszorította Margit kezét és kiszaladt. A folyosó végéről még visszanézett, mint aki nem hiszi el, aztán elsietett.

    Margit leült. Furcsa volt így belülről látni a rácsokat. Belülről, belülről… Arcát a kezébe temette és nem gondolt semmire. Valami könnyű és nehéz üresség uralta egész valóját. Így telt el két óra.

    Akkor jött Helen.

    „Miért ő?” – gondolta Margit. – „Soha nem jön ide egyébként. Miért ő?”

    Helen megállt a cella előtt és ránézett. Margit visszanézett rá. Sok idő telt el, nagyon sok, vagy csak a másodpercek nyúltak percekké? Aztán Helen hangja hallatszott valahonnan nagyon messziről:

    – Riadó! Megszökött, gyorsan, riadó!

    A következő pillanatban fülsértő szirénahang árasztott el mindent, egyre erősödő, éles, durva hang…