HTML

2016.11.06. 10:16 RékaKati

Földönkívüliek

    Hideg sötétség vette körül. Tapogatózott, mintha lett volna bármi a keze ügyében, mintha a cél már ott lenne előtte, pedig milyen messze volt, milyen nagyon messze! Egy darabig képes volt futni, vagy csak képzelte? Ereje egyre inkább elhagyta, rohanás helyett már csak vánszorgott. Jól ismerte a terepet, számtalanszor megtette már ezt az utat, és azt is tudta: menni kell, KELL. Csak az a sérülés… bárhogy igyekezett, az a sérülés lassan kiszívta minden erejét. És ez a szokatlan hideg…

    Tovább botorkált, kezei egyre határozatlanabbul kerestek nem létező kapaszkodókat. A jelentés… el kell juttatni… haladéktalanul… Úgy csengtek fülébe a parancsnok szavai, mintha itt állna mellette most is:

    – Ezt az információt vigye azonnal a központba. Az információ nem késhet, katona, minden milliomod másodperc végzetes lehet, és a Föld végleg elpusztul.

    Tudta, mi van a jelentésben, tudta, erre vártak már a háború kezdete óta, már majdnem feladták a reményt, de végül a katonai kutatócsoport eredménnyel járt. Most hát itt volt nála a földönkívüliek vegyi fegyvereinek pontos leírása. A központban legyártják majd az ellenanyagot. Igen, legyártják, és minden rendben lesz, csak odáig kell valahogy eljutnia. Tudta, miért ő kapta a megbízatást: ő volt az egyik legjobb. Nem is lehetett másként, hiszen még élt.

    Támolygott még egy darabig, mindenáron előbbre akart jutni, haladni a cél felé, feje zúgott, igyekezett minden mást elnyomni, fájdalmat, fagyot, de végletekig elroncsolódott teste egyszer csak felmondta a szolgálatot. Minden ereje elhagyta, és összeesett.

    Arra eszmélt, hogy valaki fel akarja segíteni. Nehezen bár, de kinyitotta a szemét. Felnézett a másikra és lassacskán megismerte. Zavaros volt már a kép, nem tudta egészen, mi valós és mi az, amit csak képzelete játszik neki, azt viszont látta, hogy a másik katona nem az ő seregéből jött, de ami ennél is fontosabb, hogy jó erőben van. Hogyan is kerülhetett ide a semmiből? Egyszer csak egy újabb idegen itt, ebben az iszonyú hidegben, a kietlen tájon… De itt van, és ez a lényeg.

    – Az információ… – suttogta. – El kell juttatni a központba. A földönkívüliek fegyverei elleni anyagok. Meg kell menteni a Földet! Engem hagyj itt.

    A másik megértette. Magához vette az információt, és még utoljára megszorította társa kezét.

    – Nem is olyan rég még ellenségek voltunk. – motyogta a haldokló, mert félt a haláltól és még utoljára mondani akart valamit, ami e világhoz köti. Lassan tudatosult benne, hogy nem látja többé a mindig-vörös égboltot, nem találkozik a civilekkel, akik az oxigént szállítják, és nem megy többé a nagy központba, melynek életet adó dobbanásait olyan jól ismerte. De valamiféle békét is érzett mindeközben: hiszen a többieknek megmarad mindez, ha a jelentés célhoz ér.

    – Milyen messze van az már. – válaszolt a másik. – A földönkívüliek azzal, hogy megtámadtak, legalább megtanítottak minket arra, hogy mi mind testvérek vagyunk. – azzal elengedte a katona kezét, és sietve vitte, amit rábíztak.

    – Igen, mi mind testvérek vagyunk. – nyögte a sérült, és talán meg is értette, mert derűvel az arcán halt meg, ahogy a távolodó után nézett.

    A jelentés pedig eljutott a központba, az ellenanyagot azonnal elkészítették, és hamarosan mindenki megkönnyebbülhetett, mert Föld meg volt mentve.

    Föld valóban meg volt mentve: lassanként a szívverése is helyreállt, és hamarosan kinyitotta a szemét. Először csak bámult értetlenül, aztán lassanként felismerte, hogy kórházban van, rögtönzött katonakórházban. Körülnézett, jobbról is, balról is kínban fekvő emberek, ő hirtelen nem is tudta, hogy miért van itt, emlékei egy ideig nem tisztultak, csak lassan ömlött el testében a fájdalom, ami eszébe juttatta az elmúlt napok eseményeit.

    Az orvos ott tett-vett az ágya mellett, majd mikor meglátta, hogy Föld magához tért, mintegy mellesleg darálni kezdte:

    – Jó nagy szerencséje van, katona. Erős az immunrendszere. Meg jól reagált a gyógyszerre is. Mert hát ez a sérülés… és ez a szokatlan hideg…

    Aztán leült a beteg mellé az ágyra, jelentőségteljesen ránézett, és minden szót külön kihangsúlyozva folytatta:

    – Persze most ott feküdne holtan a hóban, ha az az ember nem hozza be ide magát a hátán.

    – Hát behoztak? – nyögte Föld. – Kinek köszönhetem? – nehezen beszélt.

    – Már senkinek, elment. Mielőtt még lelőtték volna. Az ellenség hadseregéből jött.

    – Az ellenség egyik katonája mentett meg? – döbbent meg Föld.

    – Igen, így volt. – sóhajtotta az orvos, majd felállt, kezébe vett egy üvegcsét, indulni készült. Hiszen sok a dolga, rengeteg a sebesült. – Mikor fejezi már be végre az emberiség a saját kiirtását?  – tette hozzá, de már csak úgy magának. – Mikor látják be, hogy mi mind testvérek vagyunk? Majd ha megtámadnak minket valami földönkívüliek? – morogta maga elé, aztán a dolga után nézett.

    – Igen, mi mind testvérek vagyunk. – nyögte a beteg, és kitapogatta a jelentést, amely a kabátjába volt varrva. Az ellenség lőszerkészletének teljes és pontos feltérképezése volt. Ezt az információt kell eljuttatnia a központba, és ezzel őt bízták meg, nem véletlenül, ő volt az egyik legjobb, hiszen még élt. Már emlékezett mindenre. A várakozás minden egyes percére. Hosszú ideig tartott, mire a felderítés eredményt hozott, hosszú, iszonyú napok a hidegben, mire visszatért végre az a néhány megmaradt ember a siker hírével. És ennyi információ pont elég. Pont elég, hogy megsemmisítő csapást mérjenek majd az ellenséges csapatokra.

    Lassan legördült egy könnycsepp az arcán. Nem fájt a seb, nem fájt a fagyás, hanem az a jelentés… az most fájt nagyon.

komment


süti beállítások módosítása