Éj-temető, sír a csönd,
fekete ezer árnyalata,
befogad mindenkit a föld,
Semmin játszó szimfónia.
Én hallgatom, hallgatom szakadatlan,
és kérdezem, egyre csak kérdezem,
vajon az ember tényleg halhatatlan?
Itt nem szól már senki,
mind hallgat, aki tudja,
beszél, beszél a világ ott kinn,
ki igenjét, ki nemjét fújja,
De ott megláttam őt, és megkérdeztem,
hisz egyetlen volt, aki tudja:
– Mondd, hát halandó az ember?
Itt, itt ér véget az útja?
Nem szólt, csak elindult,
fekete csönd fehér ösvényén,
ment a messzeség felé,
ismeretlen léptek törvényén.
Én követtem, bár végtelen az útja,
mert elmondja majd, elmondja nekem,
Mi az ember jövője s múltja.
Újra szóltam, faggattam, kérdeztem,
Tudnom kellett, de válaszát
sehogy sem láttam, éreztem.
– Szürke, nyirkos sírok,
a virágok holnapra mind elfagynak,
mécsek lángja kihuny,
S csak mint üres testek hallgatnak?
Nem lehet, ugye tovább él a Lélek,
láthatatlan, hosszú útra indul,
Ugye halhatatlan az ember?
csak teste az, mi e világból elmúl?
Az út végtelen volt és keskeny,
– Mire van minden körül – kérdeztem, –
ha sorsa csak pusztulás?
Mire jó fekete és fehér,
ha végül nincs mennybe jutás?
Nem szólt, és én követtem,
nyomában mindig, egyre kérdeztem:
Mondd, hát halandó az ember?
Akkor megállt, hatalmas, izzó tűz előtt,
s a lángok mögött szenvedő emberek,
segítségért kiáltottak, s láttam, ő nem segít.
Kegyetlenség – gondoltam, de szólni nem merek.
Továbbmentünk és én követtem,
szürke, néma tájon át,
már a csönd se szól,
nem hallom igaz dallamát,
Elkopik lábamról a csizma lassan,
csak a kérdés nem fogy el,
Mondd meg, mondd, az ember halhatatlan?
Ismét megállt, végtelen, szörnyű tűz előtte,
és a lángok mögött újra szenvedők,
enyhülésért kiáltottak, s ő most is csak áll
– Kegyetlen vagy! – mondtam neki, – Kegyetlen sakál!
– Miért élne tovább az ember? – folytattam, –
Jó volt, vagy fontos? Volt-e célja, oka,
Tudja-e hogy élt?
Vagy nem sejtette, miért került oda?...
Halandó, elmúlik jel nélkül,
s a sok halott csontokból
lassan majd kápolna épül.
Fogy, újul az út, ő halad előttem szótlan
Nem süt a nap, már a szél se fúj,
kis levél, állat se mozdul,
a vándorlásnak soha vége nincs,
Elfogy lassan rólam a kabát,
de én követem, hisz egyedül nála a kincs.
Újra megállt, hatalmas, vörös tűz megint,
s a lángok mögött kínban emberek,
kiáltoznak, és én sírva fakadtam.
Utolsó sejtemig velük szenvedek.
– Hát halandó az ember? – kérdeztem, –
hiába a szenvedés?
Nincs előtte, utána semmi?
Értelmetlen a keresés?
És mindaz, ami itt marad? – szőttem tovább –
Nagyokból még nagyobb darab?
Színek, hangok, szavak,
Ezer év múlva is velünk halad?
Meghalt-e Beethoven, – folytattam,
ha zenéjére egyszer is sírva fakadtam?
Ha van, ki felemel kéz nélkül,
A jóról énekel még mindig szakadatlan,
nem, nem lehet, belátom,
Csak ha az ember halhatatlan.
Akkor megállt, áthatolhatatlan, szörnyű tűz,
s a lángok mögött újra megint emberek,
segítségért kiáltottak, s én a lángokba léptem,
Nem tudom, hogy, de enyhítést keresek.
Haladtam feléjük, körülölelt a tűz,
Minden vörösen sírt, reszketett,
A jajszavak erősödtek, zúgtak,
egész valóm szenvedett,
Lépegettem némán, múltam, fogytam,
tűz emésztette, ölte a perceket.
Továbbmentem a lángokban,
közeledni véltem hangjukat,
segítséget kértek tőlem,
felém nyújtották karjukat.
Megfogtam őket, és kivezettem,
át-keresztül mind a lángokon,
Hosszúnak tetszett az út,
hogy meddig mentünk, nem tudom.
Végül kiértünk, hűs kristály a levegő,
Szellő tarka szirmokkal nevető,
Nem láttam, mikor bementem,
én csak őket kerestem,
Most rájuk néztem, boldog voltam és nevettem.
Szemükben derű, állunk tiszta fényben.
Rám mosolyognak, megannyi boldog arc,
ámulok, s tudom, nincs többé harc,
alig hiszem, de igaz,
Ha szólnak, saját hangomat hallom,
Bárkire nézek, arca az én arcom.
Akkor ő leült,
ott egy kicsit megpihentünk,
És én nem kérdeztem többé,
hogy meddig él a Lelkünk.
Ajánlott bejegyzések: