HTML

2016.11.06. 10:34 RékaKati

Imák

Imádkozik a fa,
virágot bont, gyümölcsöt érlel,
nem kérdez,
aztán elenged mindent a téllel,
Imádkozik az ember,
összetett kezekkel,
de a szó mind csak sárba hull.

Imádkozik a tenger, kézen fogva a parttal,
ráborul fehéren, hű s hűs arccal.
Imádkozik az ember,
összetett kezekkel,
de a szó mind a vízbe fúl.

Imádkozik a felhő,
életet ont a földre,
s pusztít, ha kell.
Imádkozik az ember,
összetett kezekkel,
de a felhő mind bezárul,
egy szót sem enged fel.

Imádkozik a nap is,
körülfon, megölel,
s mert szeret,
végül fénnyé perzsel.
Imádkozik az ember,
összetett kezekkel,
de a szó mind kihuny,
felszállni egy sem mer.

Aztán az ember építeni kezdett,
sziklából és sárból,
a szépség feltámadt nyomában kezének,
és a kőből igazság lett, a földből ének.
Az ember tovább épített,
a jóból és igazból fény lett,
a dalból gyönge virág.
Az ember még tovább épített,
és aztán mindenből szív lett,
És a szívből felépült a világ.

Akkor a fa jégvirágot bontott,
hó alatt gyümölcsöt érlelt,
és az emberre mosolygott.

A tenger kettévált,
mélyére hívni a fényt,
medre tiszta volt, és minden cseppje
hirdette az erényt.

A felhő megnyílt, hogy a nap láthassa
a gyümölcsöt és a tengert,
és a nap megállt, hogy lássa az embert.

Azóta a kis virág
bátran ontja illatát,
Félni többé nem kell.
A föld templom, az ég kupola,
Elmondta hát első imáját az ember.