Rita fásultan pakolt, törölgetett, rendszerezett kisfia szobájában. Gondolatai hol némák voltak, majdnem közömbösek, elhalók, hol megfeszültek és haragosakká nőttek. Nem, legkevésbé sem Milánka rendetlensége zavarta, azt már megszokta, és bár igyekezett nem feladni a harcot, hinni benne, hogy kisfia idővel majd rendszerető ember lesz, igazából nem tulajdonított ennek különösebb jelentőséget, mert Milán igen szépen teljesített az iskolában, a tanító néni nem győzte dicsérni, és végül is ez a lényeg. Gondolatai az előző napi beszélgetéshez tértek vissza minduntalan, amely közte és húga között zajlott le.
Rita szerette húgát, pedig még most is vigyázni kellett rá, valahogy nem akart helyes vágányba terelődni az élete. Rita boldog családanya volt, férjével tíz év házasság után is szerették egymást, még mindig igaz volt a csók, amit váltottak, mikor egy fárasztó nap után Botond végre hazaért, és megpihent családja körében. Milán másfél évvel az esküvő után látta meg a napvilágot, Szabina három évvel bátyja érkezését követően. Rita emlékezetébe élénken bevésődött, milyen elmondhatatlan boldogságot érzett, amikor kiderült, hogy fia után egy lány fog születni. Mindig erről álmodott, már kisgyerekként is, hogy egy fia és egy lánya lesz.
Órájára nézett, és megállapította, hogy van még ideje. A legreménytelenebb tennivalóba, a kisautók letörölgetésébe és a polcra rendben történő visszapakolásába próbálta most beleölni elégedetlenségét, húga miatti méltatlankodását. Aztán majd a kozmetikába megy, jó lesz megtárgyalni mindent Zsuzsával, aki már több mint egy évtizede a kozmetikusa. Zsuzsa nagyszerű hallgatóság és mindenhez van hozzáfűznivalója.
Rita hetente háromszor, és csak délelőtt járt dolgozni, Botond eleget keresett felsővezetőként annál a prosperáló multicégnél, amelynél már rögtön diplomája kézhezvétele után kezdett. Feleségének nem is kellett volna dolgozni, Botond mindig mondta, hiszen csak a férfi keresetéből is magas színvonalon élhetett a család, de Rita szeretett volna kimozdulni, emberekkel találkozni, nem is igazán munka volt, inkább majdnem hobbi, szerette is, főleg, hogy aggódnia sem kellett az állása miatt, hiszen ha holnap megszűnne a cég, életszínvonaluk semmit sem változna.
Húga élete mennyire másként alakult! Neki valahogy semmi sem sikerült, pedig hát egy család, ugyanaz a neveltetés, ugyanolyan lehetőségeket kaptak. Mégis, húgának nem lett családja, pedig férjhez ment ugyanúgy, mint Rita, el is kezdődött az élete szépen, minden olyan idillinek tűnt… De aztán néhány év múlva elváltak, gyerekük nem született, és húga azóta egyedül él. Rita minden lehetséges módon segíteni akarta őt, hiszen van még lehetősége, hiszen későn is köttetnek házasságok és lehet gyereket vállalni. Ha egyre kevesebb is az egyedülálló férfi, azért még akad… És ebből fakadt a tegnapi összezördülés.
Rita mindent szépen eltervezett, és úgy érezte, méltán fűz nagy reményeket a dologhoz. Botond egyik céges vacsoráján vett részt, amikor megismerkedett azzal a mérnökkel. Új ember, ezért nem látta még soha, pár hónapja dolgozott csak Botond alkalmazottjaként. Rita, amint meglátta, már mellé is képzelte húgát, és ha ő valamit elhatároz… Halk kérdéseket intézett Botondhoz vacsora közben, hamar megtudta, hogy a férfi megbízható, jó szakember, és nincs családja. Két évvel idősebb Rita húgánál. Tökéletes. A lánynak sikerült vacsora után néhány szót váltania a férfival, akit minden szavával egyre közelebb érzett a családhoz.
Igazán eredményes céges vacsora volt, húgát pedig mindjárt másnap este meglátogatta. A lány fáradt volt, megint túlórázott, sokat kivett belőle a munkahelye, no de majd mindjárt felvidul! – gondolta Rita.
– Szóval van Botondnak egy új alkalmazottja, egy mérnök, két évvel idősebb nálad. – kezdte Rita mindjárt. – Beszélgettem vele, igazán szimpatikus. Jóképű, sportos, és egyedül él. – Rita mind lelkesebben magyarázott. Hiszen nála az adu ász. – Képzeld, családi házban él, saját háza van itt Fehérváron, kerttel. Hallanod kellett volna, hogy mesélt a terveiről! Szeretne családot egy helyes, kedves, becsületes lánnyal. A kertről is mesélt, képzeld, paradicsomot termeszt! Igazi házi paradicsom, nincs is annál finomabb és egészségesebb. Még erre is van gondja, hidd el, kincset ér ez a férfi!
Húga nem szólt, mintha nem is érdekelné a beszámoló.
– Össze tudlak vele hozni! Megoldom, szervezünk Botonddal egy programot, és elhívjuk, ott találkozhatnátok. Jövő szombaton lesz az a fesztivál itt a városban, koncertek, vásár, minden! Nem lesz semmi erőltetettnek tűnő, a gyerekek is jönnek, majd időnként el-elmaradozunk mellőletek arcfestés meg hasonlók ürügyén. Este meg beülnénk valahova négyesben, Botond szülei vállalták Szabinkát meg Milánt.
Eddig jutott, aztán már tényleg várt volna valami választ húgától vagy legalább örömöt az arcán, ilyesmi… De húga költészetről meg zenéről kezdett valamit beszélni. Rita nem értette, nem is érdekelte, akkor hirtelen elvesztette a türelmét. Ő igyekszik, szervez, feláldozza a céges vacsorát (alig tudott Botonddal táncolni, pedig mennyire szeret táncolni!), és erre ez a hála! A lány nem is figyelt rá, nyilván egy szavát sem hallotta. Akkor felpattant húga ősrégi foteljéből, mondott még valamit hevesen, hogy milyen nagyon meg van bántva, aztán hazajött.
A kisautók soha nem látott példás rendben, csillogóan tisztán sorakoztak Milán polcán. Rita elégedetten sóhajtott: legalább az ő birodalmában rendben van minden.
Eszter sietve fogyasztotta szokásos reggelijét. Végre sikerült kivennie egy nap szabadságot, milyen bosszantó, hogy ilyen ostobaságokkal kell az időt tölteni, mint például evés, de hát muszáj; már nagyon vágyott rá, hogy a monitor előtt ülhessen és gépelhessen végre. Takarítani is kellene, nem, arra végképp nem lesz idő, tovább halogatja… talán majd hétvégén…
Amíg evett, gondolatai minduntalan nővérére tértek vissza. Ez a tegnapi beszélgetés! Hogy ennyire ne értsék egymást!
Nővére már napközben felhívta, hogy este majd átmegy hozzá. Ennek örülnie kellett volna, akart is örülni, csak sejtette, hogy a lány megint valamit szervezkedik, ahogy szokott.
– Tudod, hogy én nem akarok beleszólni az életedbe, de… – kezdte, és akkor Eszter rögtön tudta, hogy bele akar szólni az életébe. Szerette nővérét, és tudta, hogy jót akar. Mindig jót akar mindenkinek a családban. Udvariasan hallgatott.
Nővére valami mérnökről beszélt, aki családi házban él és paradicsomot termeszt. Ővele akarja összehozni. Nem az első eset, Rita eddig is gyakorta akarta az ő sorsát egyengetni. De mit kezdjen ő egy mérnökkel, aki minden szempontból megfelel a társadalmi elvárásoknak? Házasodjon vele össze, beszélgessenek minden nap a házról meg a kertről, szülessen egy gyerekük, akinek majd egészséges paradicsommal tömhetik a fejét? Néhány év múlva meg majd hideg fejjel, kulturáltan megbeszélik, hogy a válás vagy a nyitott házasság felel-e meg jobban.
Aztán Eszter gondolatai lassan saját magáról nővérére terelődtek. Mozdulatlanul nézte őt, miközben Rita lelkesen ecsetelte a céges vacsora eseményeit, és a fontos információkat, melyekhez hozzájutott. Kettejük közül mindig is Rita volt az okosabb, ígéretesebb. Vajon milyen lenne most, ha a sors nem teljesítette volna az összes kívánságát? Ha csak egyszer összeomlik az élete, úgy igazán, amikor tehetetlenül nézi az ember, mint pusztul el minden, amiben hitt, és amiért harcolt, nézi, amint jövője sikoly-mély, fekete szakadékká változik, és ő csak zuhan lefelé. Akkor minden elcsendesedik. Olyankor az ember nem fecseg és nem hall semmit. És ebben a csöndben annyi minden megszólal. Annyi minden, ami addig hallgatni volt kénytelen… Rita. Egészen különleges ember lehetett volna belőle.
– Tudtad, hogy minden versnek zenéje van? – szakította félbe hirtelen Eszter nővére beszámolóját.
Rita erőteljesen gesztikuláló keze megállt a levegőben. Döbbenten, értetlenül nézett húgára.
– Tessék? – kérdezte.
– Minden versnek zenéje van. Saját zenéje, János mondta, Szikra János, a legutóbbi írókör-találkozón. De csak kevesen hallják. Hallottad már valaha egy vers zenéjét?
– Te nem is figyelsz rám! – Rita dühös lett. Mindig is hirtelen haragú volt. – Én a lelkemet kiteszem, csak neked akarok jót, áldozatot hozok, te meg nem is figyelsz?!... – Eszter ismerte már Rita kitöréseit, türelmesen hallgatott, Ritát ez, ha lehet, még jobban felbosszantotta, ömlött belőle a szó. – Azt hiszed, nem öregszel, mi?! Harmincnégy éves vagy, a huszonnegyedik órában, hogy családot alapíts! Te meg abba a hülye írókörbe jársz, ahol nincs egyetlen korban hozzád illő, egyedülálló pasi sem! Közös hobbi! Ja! Csakhogy nem vagy abban a helyzetben, hogy erre vesztegesd az idődet!... – aztán végignézett húgán és még valami eszébe jutott. – Arról nem is beszélve, hogy mindig fehér blúzokat meg… meg… semmilyen sötét nadrágokat hordasz! Hogy lehetsz ennyire fantáziátlan, ez… ez… igénytelen! Öltözz végre divatosan, fogjál egy pasit, utána majd lehetnek hobbijaid! Én segíteni akarok, te meg…
Aztán kiviharzott az előszobába, méltatlankodva felráncigálta a cipőjét, még odavetett egy „na, sziá”-t, és elvonult.
Eszter végre befejezte a reggelit, gyorsan elmosogatott, fogat mosott és már kapcsolta is be a gépet. Tulajdonképpen már megvolt, csak be kellett gépelni. Eszter módszeresen rakosgatta a cetliket, mindegyiken egy-egy rím, ötlet, vagy néhány sor, egész versszakok vagy részletek. Egyes fecnik gyűröttek voltak, mert az utcán, munkába menet jutott eszébe valami, olyankor megállt, gyorsan felfirkálta és begyűrte a táskájába. Eszternél mindig volt papír és toll.
Megnyitotta a wordöt, és írni kezdett:
„– Boldog akarok lenni! – mondtam,
s te nevettél,…”
A sorok maguktól íródtak.
„… vonzott derűd, tiszta életed,
Egyik kezedben láng volt, másikban nyíló rózsa,
Nem értettem, csak néztelek…”
Miért adja fel az ember a boldogságkeresést?
„… – Bárkát építünk – mondtad –, mert özönvíz jön,
az idő elpusztul, a tárgyak elfolynak,
s legyen egy törékeny csónak,
mi igaz volt, átmentse az utókornak….”
Pedig feladja, igen.
„… És mi bárkát építettünk,
akaratból alapot, bölcsességből vitorlát,
Virrasztásból volt a korlát,
szeretet-szegekkel ácsoltuk össze,
S hitünk pilleszárnyain vontattuk a vízre…”
Telnek az évek és már eszébe sem jut.
„… Egyik kezemben láng volt, másikban nyíló rózsa,
Álltam a bárka középpontján,
Dübörgött, lecsapott az első hullám,
markomat védelmezőn összeszorítottam,
perzselt és vérzett, de én tűrtem szótlan.
S mikor az ár elvonult,
a rózsa kinyílt, s a láng újra gyúlt…”
Lassan minden elkopik számára, ami róla szól.
„… Kerestelek mindenütt a bárkán,
míg alakod megpillantottam,
arcodon a derű múlhatatlan,
így őrizlek örökkön magamban,
akkor is mosolyogtál,
s én sírva fakadtam –
a parton álltál…”
Aztán még egy versszak megérteni, hogy minden és mindenki a helyén van.
Amikor a végére ért, sajátos boldogság áradt szét benne. Az a szívmelengető érzés, amit csak ilyenkor lehet megélni. Hát megint megtörtént a csoda. Pedig azt hitte, ez most nem fog sikerülni. Hányszor hitte már ezt!
„Ketten az úton” írta végül a költemény fölé, aztán kinyomtatta és a papírkupac tetejére tette. Írásaiból egy-egy példány mindig ott volt az asztalán, szerette őket maga mellett tudni. Ezt most még nem küldi el az irodalmi folyóiratnak, amely mindig leközölte verseit, prózáit, mert még vagy fél év, amíg az új szám megjelenhet. Addig esetleg elkevernék, volt már rá példa.
Anikó boldog volt. Mosolygott, pedig egyedül sétált, de hát mosolyogtak most a fák is, bokrok is, az autók Debrecen utcáin, a házak, nem volt még ilyen gyönyörű ősz sohasem, és nincs még egy ilyen szerencsés ember ebben a városban, mint ő. Folyton a mérnök járt az fejében, nem volt nehéz maga elé idéznie helyes arcát, széles vállait, ahogy hozzáért, miközben felsegítette a kabátját… Huszonkilenc éves, két évvel idősebb Anikónál, minden szempontból tökéletes.
– Egy családi házat szeretnék, valahol itt, Debrecenben vagy a környéken. – mondta a fiú. – Már megterveztem, persze sokat változhat még a terv, csak már van egy a fejemben, és tudom, kiket fogok felfogadni az építkezéshez, a multinál, ahol dolgozom, mindenféle szakember van. Szeretnék majd családot idővel…
Anikó nagyon várta már a második randit. Barátnője és annak párja szervezte le az elsőt, nem várt tőle sokat, aztán mégis…
Rita még mindig nem tért magához. A házban teljes volt a csend, nem hallott még soha ilyen csöndet azelőtt. A telefonhívás. Tényleg megtörtént, vagy csak álmodta? Aztán mobilja után kapott és felhívta a férjét.
– Botond! – úgy hangzott, mint egy fuldokló segélykiáltása. – Gyere haza, kérlek! – akkor már zokogott. – Most telefonáltak… Esztert elütötte egy autó. Meghalt.
– Megyek! – mondta Botond, és nemsokára Rita már az ő vállára sírhatta a könnyeit.
– Nem lehet… nem lehet… – zokogott. Botond szorosan ölelte magához. Ő sem akarta elhinni.
Rita kisírt szemmel, lassú mozdulatokkal pakolt Eszter kis lakásában. Nem, nem hagyhatta ezt szüleire, ők nem tudták volna végigcsinálni.
Milyen rövid élet, milyen értelmetlen az egész… – gondolta Rita. – Hát nem született gyereke a húgának… Nem maradt utána semmi.
Eszternek kevés holmija volt, nem volt gyűjtögető típus. Rita és Botond nagy szemeteszsákokba pakolták a ruhákat, leadják majd valami gyűjtőbe, a kis emléktárgyakat egy másik zacskóba gyűjtötték, nem, semmit sem akar Rita megtartani, túlzottan fáj…
Az íróasztalon vastag köteg papír feküdt. A legfölső lapon egy olyan írás volt, aminél a sorok nem értek ki a lap széléig. Rita megnézte, átforgatta a papírokat, gondolta, ha csak az egyik oldalára van nyomtatva, jó lesz felszeletelni jegyzetpapírnak a környezettudatosság jegyében (Ritának nem volt közömbös, hogy mi lesz ezzel a bolygóval, mire gyerekei felnőnek), de aztán látta, hogy mindkét oldalán van szöveg. Megfogta a köteget és az egyik szemetes-zacskóba akarta dobni. Férje meglátta, és hirtelen mellette termett.
– Ne, ne dobd ki! – mondta és sietve kivette felesége kezéből a papírokat. – Kár lenne értük!
Rita értetlenül nézett rá.
– Tudod, hogy már fél éve nem járatjuk a hírlapot. – magyarázta Botond, és erősen fogta a papírköteget, mintha féltené. – Alig van már otthon újságpapír, amivel begyújthatnánk a kályhába. Ennyi papír nagyon sokáig elég lesz!
Rita helyeslően bólintott, és Botond nem a szemétbe, hanem a magukkal viendő kevés holmi közé tette a papírokat.
És nem vitte hiába! Már aznap este hidegre fordult az idő. Botond tűzifát hozott a fészerből, majd a gyerekek sohasem lankadó érdeklődésétől kísérve bekészített a cserépkályhába, utána lement a pincébe papírért. Az Esztertől elhozott köteg volt leginkább kézre, abból vett el három lapot. A legfölsőn egy olyan írás volt, aminél a sorok nem értek ki a lap széléig. Visszament, meggyűrte a papírokat, majd a gyújtós közé tömködte, végighúzta a gyufát a doboz oldalán és meggyújtotta. A láng boldogan lobbant fel. A gyerekek most is ujjongtak, mint minden évben az első begyújtáskor, és még sokáig álltak a kályha ajtaja előtt, hogy a lángokat nézhessék. Aznap este barátságos melegben tévézhettek mind a négyen, összebújva a kanapén.
Eszter számítógépét és pendrive-jait Milán kapta meg, aki igazán nagyon örült ezeknek. Első dolga volt, hogy letörölt róluk mindent. Igaz, szinte csak word-dokumentumok voltak, azok meg nem foglalnak sok helyet, de minél több hely van a játékoknak, annál jobb.
Anikó nem értette, mi bántja. Már túl voltak néhány randin a fiúval, és minden alkalommal álompasinak bizonyult. Talán az idő… hideg lett és morózus, és milyen hirtelen!
Anikó maga sem értette, miért tesz-vesz az íróasztalon. Valami nem hagyta nyugodni. Gondolatok, ötletek, rímek, egy történet vázlata keringett a fejében. Igazából a héten számtalanszor fel-felsejlettek benne verssorok, és ő nem értette. Hiszen ő mindig is prózaíró volt. Na, azért nem nevezte volna magát írónak, a helyi irodalmi lap sohasem közölt le egyet sem az írásai közül, pedig már hárommal is próbálkozott. Még csak nem is válaszoltak.
Módszeresen rakosgatta a cetliket, mindegyiken egy-egy rím, ötlet, vagy néhány sor, egész versszakok vagy részletek. Egyes fecnik gyűröttek voltak, mert az utcán, munkába menet jutott eszébe valami, olyankor megállt, gyorsan felfirkálta és begyűrte a táskájába. Anikónál mindig volt papír és toll.
Végül megnyitotta a wordöt, és írni kezdett:
„– Boldog akarok lenni! – mondtam,
s te nevettél,…”
A sorok maguktól íródtak.
„… vonzott derűd, tiszta életed,
Egyik kezedben láng volt, másikban nyíló rózsa,
Nem értettem, csak néztelek…”
Miért adja fel az ember a boldogságkeresést?
„… – Bárkát építünk – mondtad –, mert özönvíz jön,
az idő elpusztul, a tárgyak elfolynak,
s legyen egy törékeny csónak,
mi igaz volt, átmentse az utókornak….”
Feladja, igen.
„… És mi bárkát építettünk,
akaratból alapot, bölcsességből vitorlát,
Virrasztásból volt a korlát,
szeretet-szegekkel ácsoltuk össze,
S hitünk pilleszárnyain vontattuk a vízre…”
Telnek az évek és már eszébe sem jut.
„… Egyik kezemben láng volt, másikban nyíló rózsa,
Álltam a bárka középpontján,
Dübörgött, lecsapott az első hullám,
markomat védelmezőn összeszorítottam,
perzselt és vérzett, de én tűrtem szótlan.
S mikor az ár elvonult,
a rózsa kinyílt, s a láng újra gyúlt…”
Lassan minden elkopik számára, ami róla szól.
„… Kerestelek mindenütt a bárkán,
míg alakod megpillantottam,
arcodon a derű múlhatatlan,
így őrizlek örökkön magamban,
akkor is mosolyogtál,
s én sírva fakadtam –
a parton álltál…”
Aztán még egy versszak megérteni, hogy minden és mindenki a helyén van.
Amikor a végére ért, sajátos boldogság áradt szét benne. Ilyet még nem tapasztalt. Pedig születtek már írásai, ilyet mégsem érzett még egyiknél sem.
Azt a címet akarta adni a versnek, hogy „Mesteremhez”, aztán mégis kitörölte. „Ketten az úton” írta végül a költemény fölé, aztán kinyomtatta és a papírkupac tetejére tette. Írásaiból egy-egy példány mindig ott volt az asztalán, szerette őket maga mellett tudni.
Maga sem tudta miért, ezt az írást nem küldte be a folyóiratnak, hanem kezébe vette, és bement vele a szerkesztőségbe. Nem kertelt, elmondta, hogy szeretné, ha megjelenhetne ez a vers. (Ez tényleg ő lenne? Ő mindig félénk volt, soha még nem állt ki az álmaiért.)
A szerkesztő elolvasta, és megígérte, hogy meg fog jelenni a következő számban. Anikó csodálkozott és nagyon örült. Nem tudta, de talán nem is érdekelte volna, hogy a szerkesztő épp gondban volt, mert a folyóirat következő száma már elkészült, és tegnap derült ki, hogy egy vers mégsem elég jó, pedig két hónapja, mikor kutyafuttában elolvasta, még annak tűnt. Ez a vers meg terjedelemre szinte ugyanannyi. Miért ne? A város úgyis mindig hangsúlyozza, hogy a fiatalokat támogatni kell. Két legyet egy csapásra. Neki is lehet egyszer szerencséje.
Anikó aznap felhívta a fiút és elmondta, hogy nem szeretne vele többet találkozni. A fiú nem értette. Anikó rossz érzéssel tette le a telefont. De mit kezdjen ő egy mérnökkel, aki minden szempontból megfelel a társadalmi elvárásoknak? Házasodjon vele össze, beszélgessenek minden nap a házról meg a kertről, szülessen egy gyerekük, és fecsegjen a többi kismamával egészséges és ártalmas ételekről?
Arcát kezébe temette és próbálta megérteni, mi zajlik benne. Minél jobban próbálta, annál kevésbé sikerült, aztán feladta és magára hagyta fáradt gondolatait.
Az íróasztalt bámulta, azután a könyvespolcot. Utána a szekrényt minden ok vagy tudatosság nélkül.
Minek nekem ennyi ruha? – gondolta. – Sima fehér blúzokat kellene vennem hétköznapokra meg néhány sötét nadrágot és ennyi. Hogy lehet a szombat délelőttöt shoppingolásra fecsérelni? Írnom kellene, olvasnom, tanulnom, amikor csak lehet. Hiszen csodák történnek.
Ajánlott bejegyzések: