HTML

2016.11.06. 10:33 RékaKati

Szerelmek

Húszéves voltam, és szerelmes,
Szerelmes voltam beléd,
Te messze voltál, a másé,
Kezem hiába nyújtottam feléd.
Bánat ölt, könnyeim ölembe hulltak,
Magányomban a percek, mint órák múltak.

Harmincéves voltam, és szerelmes,
Szerelmes voltam beléd,
Te viszont szerettél, azt hittem,
Ez minden, ez teljes, ez elég,
Hitted te is, de hazudtál,
És én is hazudtam neked.
Mindez élni, hinni, tudni kevés.

Negyvenéves voltam, és magányos,
Köröttem mozgás, élet,
Csak én voltam egyedül,
Csak én, én, én,
És én egyedül félek.

Százéves voltam, és fásult,
Sok mindent elengedtem már,
Akkor eljött hozzám ő,
Ruhája fényes volt, ezüstöt könnyező,
Arca tiszta – ki ő?
Athéné vagyok – mondta, – és szerelmes,
Szerelmes voltam beléd,
Te messze voltál, a másé,
Kezem hiába nyújtottam feléd.

Most kézen fogott, és vezetett,
Tanított mindenről, mit azt hittem, már tudok,
Csak én láttam őt – nem értettem, mért,
Tudását, mint égi csillagport, számolatlan szórta szét.
Az égbe vitt ezüst szekéren,
Látod? – kérdezte. – Látod-e a mindenséget?
Onnan más volt a világ – Én tényleg ezt élem?
Csupa mozgás, halál.

Ezeréves voltam, és sokat tudtam már,
Talán több, más nincs is. – gondoltam,
Mikor ő eljött hozzám.
Haján nap szikrázott, leple arany virágot szórt szét,
Őt sem látta senki itt a földön, egyedül, egyedül csak én.
Aphrodité vagyok, – szólt – és szerelmes,
Szerelmes voltam beléd,
Te messze voltál, a másé,
Kezem hiába nyújtottam feléd.

Most kézen fogott, és vezetett.
Akkor láttam, szárnyaim vannak,
Karcsú, hófehér angyalszárnyak,
Ketten szálltunk az égen, s ő nevetett,
Nevettem én is – ez volnék hát?
Együtt festettük rózsásra a hajnalt,
Bimbókba könnyű szirmokat leheltünk,
Szomjas őzeknek forrást fakasztottunk,
Tengerekben igazgyöngyöt kerestünk.

Tízezer éves voltam, és boldog,
A mennyekben éltem,
Enyém volt minden,
Mit nekem már földi dolgok.

Nem tudom már, hány éves voltam,
És nem volt többé magány,
A szerelem én voltam magam,
Derűs, testetlen talány.

Hol vannak a többiek? – kérdeztem egyszer,
Váratlanul hasított ez belém,
S az istenek csak mosolyogtak,
– Először kérded, mióta itt vagy. –
Fordult akkor minden égi felém.

Visszamegyek értük! – s nyúltam volna
Az emberek felé, de láttam, nincsen már kezem,
Lépni akartam, de levegő vagyok csak.
Szólni sem tudok – A szél fúj – mondják ott lenn,
S veszik fel kabátjukat.

Akkor sírtam, lassú, igaz könnyeket,
Hogy mikor leszünk mind újra itthon,
Várni, mindig csak várni titeket.
Könnyem eső volt, lágy permet a földnek,
Azóta többet mosolygunk itt lenn,
S hol sivatag volt, most virágok nőnek.