Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy szegény ember, s annak egyetlen fia. Szegények voltak, bizony minden fillér fölött gondolkodni kellett, mielőtt kiadták volna a kezükből. Telt-múlt az idő, a fiú legénnyé serdült, s egy szép napon így szólt apjához:
- Elmegyek, édesapám, szerencsét próbálni. Valahol csak szükség lesz a munkámra, s ha megkerestem annyit, hogy jól megélünk belőle, visszajövök, s attól kezdve meglesz mindenünk.
- Ne menj, édes fiam! – könyörgött a szegény ember. – Mert látod, nincs semmim, de ha te is elmész, akkor nem lesz már senkim e világon, s az ezerszer rosszabb.
Látta a fiú, hogy komolyan beszél az apja, így szólt hát:
- Jól van, hát akkor csak egy esztendőre megyek, s azon esztendő alatt keresek annyi aranyat, amennyiből legalább egy ideig jól élhetünk.
Erre már a szegény ember sem ellenkezhetett, így azután szomorúan útjára engedte fiát.
Ment, mendegélt a legény erdőkön, mezőkön át, közben friss patak oltotta szomját, puha moha volt a fekhelye, csillagos ég a takarója, meleg napsugár a kabátja, játékos szél az útitársa. Hanem ennie bizony nem volt mit, s nap nap után fogyatkozott az ereje.
Harmadnapra azután egy faluba érkezett, s rögtön munka után nézett. Hanem senki sem fogadta fel, sehol nem volt szükség dolgos kezére. Végül a gazdag földesúr portáján próbálkozott, de hiába: itt is elutasították. Addigra már lement a nap is, s beesteledett.
Már éppen indult volna tovább a fiú, amikor hirtelen frissen sült pecsenyék, cipók illatát hozta felé a szél. Oly éhes volt már akkor, hogy nem törődött azzal, mi lesz vele, belopakodott a földesúr konyhájába, s kért egy kevés elemózsiát. A főszakács azonban haragos lett, mikor a szegénylegényt meglátta, nem azért dolgozik ő, gondolta, hogy idejárjon majd a környék összes koldusa, s azon nyomban hívta az őröket, akik rögvest kidobták a legényt az utcára. Hanem amikor vándorunk a fáradtságtól és az éhségtől elgyengülten nagy nehezen talpra állt, egy cselédlány állott előtte.
- Neked hoztam, mert láttam, hogy éhes vagy. – szólt a leány, s egy karéj kenyeret, meg egy kevés sültet nyomott a legény kezébe.
Mire az felocsúdott, a leány már vissza is sietett a konyhába, mert a főszakács szólította. A legény a konyhából kiszűrődő fényben látta sovány alakját.
„Neki sem jut elég a tányérjára.” – gondolta a fiú. – „Nem fogadhatom el tőle, aki maga is éhezik.”
Indult volna a konyhába, hogy visszaadja az elemózsiát, ám az őrség útját állta, s megint csak kidobták. Várt még egy darabig, de az őrök azt hitték, hogy valami rosszban sántikál, s kiűzték egészen a falu széléig. Mit tehetett hát egyebet a legény, továbbindult, s ment, mendegélt hegyeken, völgyeken át, amerre csak vitte a lába.
Közben a gazdag földesúr házában serényen készülődtek a lakomára. A főszakács csakhamar észrevette, hogy hiányzik a sültből és a kenyérből. Összehívta hát a cselédeket, inasokat, s kérdőre vonta őket. A cselédlány nem akarta, hogy más bűnhődjön a tettéért, előállt hát, és elmondta, mi történt. A főszakácsot erre elöntötte a méreg:
- Hát akkor fel is út, le is út, én itt tolvajt nem tűrök meg, takarodj!
Hiába könyörgött, rimánkodott szegény leány, a főszakács bizony kipenderítette kíméletlenül, s mehetett, amerre látott.
Nem volt senkije, nem volt kihez fordulnia a hideg, sötét éjszakában, elindult hát szomorúan az egyik irányba, s ment, mendegélt céltalanul. Már hajnalodott, mire egy ismeretlen faluba érkezett.
Akkorra már igencsak éhes volt, fázott is, bekopogtatott hát az első házba reménykedve, hogy jó szívvel fogadják. Egy ősz öreg anyóka nyitott ajtót. A leány köszönt illendően, majd megkérdezte, felfogadná - e őt szolgálónak.
Az öregasszony igen jólelkű volt, megsajnálta a vacogó leányt. Behívta házába, enni, inni adott neki, majd puha ágyba fektette, s őrizte az álmát. Meleg szíve örült, igen – igen örült, hogy most már nincs egyedül. Ott is maradt a leány az anyókánál, aki tulajdon lányaként szerette.
De ne feledkezzünk el vándorunkról sem, aki ezenközben egy rengeteg nagy erdőhöz ért, s az erdő szélén magányos kunyhót pillantott meg. Be is kopogott mindjárt, bízva szerencséjében, hogy itt majd szükség lesz rá. Egy ősz öregember nyitott ajtót.
- Adjon Isten jó napot! – köszönt a legény. – Nem volna-e szükség itt két segítő kézre?
- Derék dolog, hogy munkát keresel. – válaszolt az ősz öregember. – Igen, szükségem van valakire, aki megműveli földemet, mert én már öreg vagyok, s nem bírom a kétkezi munkát. Felfogadlak egy esztendőre.
Ott rögtön kezet is szorítottak, s másnap már munkába állt a fiú. Nehéz volt a munka, kemény a föld, sokszor úgy érezte a legény, hogy nagyobb a szántó, mint amekkorának látszik, csakhogy nem olyan fából faragták őt, hogy megfutamodjék: dolgozott az egyezség szerint, s elvégzett minden munkát, amit az öreg apóka rábízott. Közben gyakran eszébe jutott a jólelkű cselédlány.
„Amikor majd elég pénzem lesz” – gondolta sokszor a fiú. – „ ,visszamegyek hozzá, s meghálálom jótettét.”
Telt, múlt az idő, s fele esztendő letelte után egy borongós reggelen kis szekér hajtott be az öregember udvarára. Egy szomorú ember ült a bakon. A legény felismerte benne szomszédjukat, aki szaporán hajtotta a lovakat. Köszöntötték egymást, s a legény megkérdezte, mi járatban van errefelé.
- Rossz hírt hozok, tudd meg: apád nagyon beteg, tán csak napjai vannak hátra, gyere hát haza, hogy mellette lehess utolsó óráiban.
A legény ment is mindjárt az öregemberhez, hogy fizetségével mehessen haza. Tán még kenyérre sem telik otthon, nemhogy gyógyírra. Így szólt hát gazdájához:
- Édesapám beteg, talán halálán van, haza kell mennem rögvest.
- Jól van, fiam. – szólt az öreg. – Akkor kiadom fél esztendei béredet.
S egy ládikót nyomott a fiú kezébe. A legény ki akarta nyitni, hogy megnézze, mi van benne, de a ládikát egy kis lakat zárta le, s nem lehetett kinyitni. A fiú kérdőn nézett az öregemberre, mire az így szólt:
- A kincset csak akkor pillanthatod meg, ha nálad a lakat kulcsa. Csakhogy azt meg kell keresned, tőlem ugyan meg nem kapod, ha most elmész. Ha itt maradsz az esztendő másik felére is, ahogy megegyeztünk, odaadom a kulcsot is, s az lesz a ládikóval együtt egy esztendei fizetséged.
Megharagudott a legény, hogy kárba veszett fél esztendei kemény munkája, de nem tehetett semmit, indulni kellett azonnal, hiszen ki tudja, apja meddig élhet még.
Mikor hazaért, az apa már nagyon odavolt, egyre csak egyetlen fiát várta, s gyengeségét látva a legény ugyancsak megijedt. Hanem bizony ápolta is beteg apját éjt nappallá téve, oly nagy gonddal és szeretettel, hogy a szegény ember nem halt meg, sőt néhány hónap múlva meggyógyult egészen. Akkor aztán megkérdezte fiát:
- No, fiam, mondd, mit kerestél fél esztendő alatt!
A legénynek erre eszébe jutott a ládikó, amit érkezésekor a fészerbe dobott. Most elővette, s megmutatta apjának:
- Ezt a ládikót kaptam. – mondta szomorúan. – De lakat van rajta, s a lakat kulcsa nincs nálam, mert az lett volna a másik fél esztendei fizetségem. Így most meg kellene keresnem a kulcsot.
A szegény ember igen haragos lett, hogy így becsapták az ő fiát, megpróbálta hát leverni a lakatot, de hiába: kicsiny lakat volt, de erős: nem engedett.
- Meg kell keresnünk a kulcsot! – szólt az apa.
- Nem, édesapám, hagyjuk a ládát! – válaszolta a fiú. – Nekem most más a fontos!
Azzal elbeszélte apjának, hogyan segített rajta a cselédlány.
- Meg akarom hálálni neki. – mondta végül.
- Jól van, fiam – szólt a szegény ember. – Menj hát, ha úgy parancsolja a szíved!
El is indult a fiú, ment, mendegélt három napon át, s közben aggódva próbálta visszaidézni annak az estének minden apró képét:
„Több cselédlány is volt ott a földesúrnál, és én nem láttam igazán az arcát. De tán megismerem őt a hangjáról, járásáról, vagy ha nem, hát ő ismer meg engem, hiszen ő látta az arcom: én szemben álltam a fénnyel, ő annak háttal.”
Harmadnapra el is érkezett a legény a földesúr házához. Az őrök most sem akarták beengedni, hanem most a legény sem volt legyengülve az éhségtől: szétcsapott hát köztük, s ment egyenesen a konyhába. A sok cselédlány és inas kérdőn nézett feléje. A legény elmondta, hogy mi járatban van: hogy a lányt keresi, aki majdnem egy éve megszánta őt, s enni adott neki, az éhező vándornak.
- Én emlékszem rá. – szólt az egyik cselédlány. – Kedves, igazszívű lány volt. Igen, egyszer enni adott egy szegénylegénynek, ezért aztán a főszakács ki is adta az útját nyomban. Ki tudja, mi történt vele azóta, nem volt kihez fordulnia.
Nagy szerencséje volt a főszakácsnak, hogy már ő sem volt a földesúrnál, s senki nem tudta megmondani, hogy hova szegődött. Mert a legényt bizony elöntötte a méreg, hanem mit tehetett, elindult szomorúan hazafelé.
„Majd útközben kérdezősködöm róla.” – gondolta, aztán fájdalmasan felsóhajtott. – „De hiszen azt sem tudom, hogy néz ki, hogy merre keressem, hova mehetett. Csak a keresztnevét tudták megmondani a cselédlányok.”
Közben azonban a legény apja sem tétlenkedett:
„Megkeresem azt a kulcsot!” – gondolta. – „Elindulok, s addig megyek, míg meg nem találom. Lehetetlen, hogy a fiam miattam ne kapja meg a bérét.”
Azzal elindult, faluról falura járt, s kérdezősködött az emberektől: ugyan nem találtak-e egy kulcsot, ami az ő ládikájukat nyitja. Csakhogy senki sem tudott ilyen kis kulcsról.
Végül a szegény ember bekopogtatott a faluvégi kis kunyhóba is, ahol az öreg anyóka lakott a leánnyal, s itt is kérdezősködött.
- Igen, van egy kicsiny kulcsom. – válaszolta az öregasszony. – Itt találtam nem messze, s nem illik egyetlen záramba sem. A szomszédoktól is kérdezősködtem: egyiknek sem volt ismerős.
Azzal átnyújtotta a kis kulcsot. Bizony megörült a szegény ember, indult volna mindjárt, hogy próbát tegyen a kulccsal, mikor az anyóka így szólt:
- Ki tudja, ez az a kulcs-e, amelyet keresel. Hogy ne kelljen visszajönnöd, ha mégsem ez az, elküldöm veled a lányomat: ő majd visszahozza a kulcsot, ha nem illik a zárba.
Azzal szólította a leányt, s megkérte, hogy kísérje el a szegény embert. Így azután ketten indultak el az öregember faluja felé.
Éppen akkor értek haza, amikor a legény is megérkezett, s szomorúan nyitott be a szegényes kunyhóba.
- Lehet, hogy megtaláltam a kulcsot, fiam! – örvendezett az öreg, de a legényt már régen nem érdekelte sem a ládika, sem a kulcs. Hanem a leányon, aki apját kísérte, rajta felejtette a szemét, s melegség öntötte el a szívét, ahogy ránézett.
A szegény ember beillesztette a kulcsot a lakat zárjába – a kulcs tökéletesen beleillett - ,s kinyitotta a ládikát.
A legény nézte, nézte a leányt, s egyre inkább úgy érezte, nem most látja először ezt a kedves arcot.
- De hiszen ez a ládika üres! – kiáltott fel dühösen az öregember, de a fia már meg sem hallotta:
- Szerelmem! – kiáltotta boldogan. – Csakhogy megtaláltalak! Te voltál, aki enni adtál nekem, mikor éheztem, és elemózsiáért könyörögtem a földesúr kőszívű főszakácsához!
A leány is felismerte az egykori vándort, s boldogan borultak egymás nyakába.
Nem telt belé egy esztendő, s megtartották a menyegzőt.
A legény sokáig nem foglalkozott az üres ládikóval, csak évek múlva jutott eszébe, amikor még mindig oly nagy boldogságban élt feleségével, mint mikor összeházasodtak. Ekkor értette meg, miért mondta az ősz öregember, hogy csak akkor pillanthatja meg a kincset, ha nála lesz a kulcs. Ekkor értette meg, hogy ha kerek egy esztendőt szolgált volna az öreg földjén, és így megkapta volna a kulcsot is, akkor most csak egy üres ládikója volna, épp olyan üres, mint annak a lelke, aki fizetségét többre becsüli beteg édesapjánál.
Ajánlott bejegyzések: