Árpád nagyot sóhajtott. Félretette a dossziét, amivel addig foglalatoskodott, és újat vett a kezébe. Nem, nem azért, mert az előzővel végzett, legkevésbé sem, ennek szólt a sóhaj. Nem szerette, amikor egy-egy ügyet néhány hiányzó adat miatt nem tud lezárni, de úgy tűnik, ez a nap erről szól. Egyik dosszié a másik után kerül a „majdnem kész” kupacba. Árpád precíz ember volt, nem szerette az ilyesmit, annak ellenére sem, hogy tudta, már csak negyed órás munka lesz valóban véglegessé tenni ezeket a dokumentumokat, ha minden meglesz.
Órájára nézett, és megállapította, hogy öccse gépe már megérkezett. Fejből tudta, hogy Balázs mikor landol, mindig fejből tudta, szinte mindig ő is foglalta neki a jegyet, percre kiszámolva, hogy öccse gépe mikor száll le, mennyi idő onnan a város üzleti negyede, milyen hosszú tárgyalásra lehet számítani, utána szállás, másnap tovább. Csak ritkán adatott meg Balázsnak, hogy egy tárgyalás és egy külföldi éjszaka után hazajöhessen, Árpád szerette összekötni a hasznosat a hasznossal, általában akadt egy-két partner a környező nagyvárosokban is, szervezés kérdése az egész, néhány tárgyalást előrehozni, néhányat elhalasztani, logisztikában Árpád verhetetlen, nem véletlenül és nem is csak a legidősebb jogán lett a cég feje. Balázs egész más, a harmadik fiúról, Pálról nem is beszélve. Árpád igazi bőrfotelben ülő, monitort bámuló, homlokát minduntalan ráncoló vezető volt. Amire képtelen lett volna Balázs (Pálról nem is beszélve), azt megtette Árpád: szervezés, kapcsolattartás, papírok kitöltése, dossziék rendszerezése, tárgyalások időpontjainak megbeszélése. Balázs nem ilyen típus. Neki csak mondják meg, melyik gép, mikor indul, ő elrepül, ő tárgyal, meggyőz, bármennyit képes beszélni lényegében bármiről, és hogy végül miért is mond igent az adott partner, számításból-e, érdekből, üzleti megfontolásból, vagy mert egy ilyen szempárnak nem mondhat nemet az ember, vagy mert olyan szép az a Budapest, és tényleg el kell egyszer menni oda is, vagy mert ilyen kellemes társaságban akkor sem voltak azok az öltönyös-nyakkendős, kosztümös, szigorú üzletemberek, amikor grillezni mentek a régi barátokkal, nos ezt igazából Árpád sem tudta. Nem is akarta igazán tudni, lényeg, hogy az üzlet mindig megköttetett, a szekér haladt, amit egyik fiú nem tudott, azt tudta a másik (Pálról meg inkább ne beszéljünk).
Árpád hátradőlt a fotelben, és kibámult az ablakon. Édesapjukra gondolt, hogy ő mindent egy személyben csinált annak idején. Igaz, akkor még kisebb volt a cég, de ő a semmiből hozta ezt létre a rendszerváltás után, kevés nyelvtudással, és rengeteg hittel, lelkesedéssel, temérdek munkával; végül egy igen jól jövedelmező üzletet hagyott a fiaira. Árpád már gyerekként is kötelességtudó volt, komoly felnőtté érett, nem is volt kérdés, hogy továbbviszi, amit apjuk felépített, Balázs már más, ő lázadó volt, igazi nagydumás, szeretett szabadon élni, neki levegő kell, mondta, tér, sok tér, neki látnia kell a világot… Hát most mindkét testvér azt csinálja, amihez ért. (Pál meg… azt inkább hagyjuk.)
Ezt a járatot viszont kivételesen Balázs foglalta magának, nem akart Madridból indulni, annyiszor látta már Madridot, Barcelonát is meg akarja nézni végre, kevesebb, mint három óra vonattal, és láthatja a Sagrada Familiát. Onnan aztán közvetlen járat repül Düsseldorfba, szűk egy nap lazítást ki fog bírni a cég. Árpád szigorú főnök volt, és ezt ő is tudta. De senki más nem tarthatta össze ezt a vállalkozást, apjuk életművét; így az egész család nem is akármilyen megélhetését is csak az ő szívós ereje, precizitása, kitartása biztosíthatta. Ezt Balázs sem vitatta, és nem is jutott eszébe ágálni Árpád „ötletei” ellen, ha a „nagyfejedelem” Spanyolországba küldi, hát oda megy, ha Szentpétervárra, akkor meg oda. Ő bármelyik nép lányaival és fiaival szót tud érteni.
Teltek-múltak az órák, és Árpád kezdte kényelmetlenül érezni magát. A tárgyalásnak már be kellett fejeződnie, miért nem hívja öccse? Haragudott rá, tudja nagyon jól, milyen különösen fontos ez a tárgyalás a düsseldorfiakkal, lelkére kötötte, hogy telefonáljon, ha befejeződött, nem volt ez most annyira tuti dolog, de annál sorsdöntőbb, mert a düsseldorfi partnerek megnyerése új dimenziókat nyit a cég számára. Akár a legfontosabbá is válhat ez a kapcsolat, kis arculatváltás, esetleg még egy alkalmazott felvétele, és új távlatok nyílnak… Ha egyszerűen elfelejtette az az „életigenlő” hülye feje, és most a kölni dóm festett üvegablakaiban gyönyörködve sétál önfeledten, hát én…
Arrébb lökte a telefonját, újra sóhajtott, és elhatározta, hogy azért sem hívja fel. Mindenki mondja, hogy rugalmatlan, túl aggódós, anyja is mindig ezzel jön, a felesége meg a vállát szokta simogatni esténként, és mindig ugyanazt hajtogatja, hogy látod, megint mennyi feszültség van benned, engedd el magad, az a sok méreganyag mind felgyűlik, és… – Anna, azt azonnal tedd le! – ez már a kislányuknak szól, aki véletlenül sem marad nyugton egy pillanatra sem, most ártatlanul anyjára néz, a masszázs persze abbamarad, jön az „ezt azért nem szabad, mert” lemez…
Miért is kalandoznak most ennyire a gondolatai? A tárgyalással kellene törődni. Ez a hülyegyerek most már igazán hívhatná… Talán késett a gép. Ez az, nem lehet kizárni, hátha késett. És ha még csak most érkezik? Ó, nem, az nagyon nagy baj lenne! A düsseldorfiak most még nem ismerősek sem náluk, sem semmilyen magyar cégnél, egyelőre ők tesznek szívességet, hogy fogadják Balázst, és ez nagyon-nagyon fontos…
Felment a netre, hogy utánanézzen. Milyen gépre is foglalt öccse? Valami futottak még légitársaság, mondta a nevét, mielőtt elment, de ki emlékszik már arra… Beírta a keresőbe, hogy „barcelona-düsseldorf járat 2015. március 24” A kereső mindjárt ki is adta néhány reklám, olcsó repülőjegy meg fapados ajánlat alatt, hogy „Lezuhant a Barcelona-Düsseldorf-járat Dél-Franciaországban”.
Árpád izzadni kezdett, nem kapott levegőt, hirtelen mozdulatot tett, lesodorta telefonját az asztalról, iszonyú, idegen hang hagyta el a torkát, és két kézzel kellett megfognia az egeret, hogy rá tudjon kattintani erre a címre. Az internet azonnal kiadta:
„2015. március 24., kedd 12:20
A Germanwings Airbus A320-as Barcelona–Düsseldorf-járata kedd délben lezuhant Dél-Franciaországban, az Alpok szikláinak csapódott. A gépen 142 utas és 6 fős személyzet tartózkodott. Senki sem élte túl az Alpokban történt légikatasztrófát a francia elnök szerint. Francois Hollande azt mondta, a mentőalakulatok már elindultak, de nem reménykednek abban, hogy túlélőket találnak. A repülő a Germanwings járata volt, ami Barcelonából tartott Düsseldorfba, eredeti menetrend szerint 11:55-kor kellett volna megérkeznie.
Az Airbus 320-as vészjelzést adott le, mielőtt eltűnt a radarról. A maradványok egy részét helyi hírek szerint már megtalálták.”
– Balázs! Balázs! Megnézted a Sagrada Familiát, hát megnézted? Hol a papír, hol van?! – nem vette észre, hogy hangosan beszél, összefüggéstelenül, keze remeg, papírok repülnek, dossziék esnek a földre, hova tette, hova tette azt a járatszámot, igen, felírta, de az nem lehet az a járat, mert Balázs nem lehetett azon a gépen. Nem, mert ha a gépen lett volna, már telefonált volna, hogy megérkezett, azért hát nem lehet, de ez ostobaság, mire gondol már megint, Balázs nem hívhatta fel, és… – Megvan! – nyöszörgi a hivatalos papírt két kezében tartva. Az van a papíron, hogy Germanwings Airbus A320-as, 9525-ös járat, indulás: 9:35, érkezés: 11:55.
Árpád leroskad az asztal mellé, forog vele a szoba. Balázs! Hol vagy? Egy tárgyalás miatt, csak egy tárgyalás… Ettől függött a családi vállalkozás jövője, mit is számít ez, micsoda ostobaság… Látja öccsét emlékeiben mint gyereket, mennyit nevetett, mindig nevetett, fociztak az iskolaudvaron, Pált mindig kicselezték, most ez a hülyeség jut az eszébe, hát ez jut az eszébe, csupa semmiség, Balázs, a felnőtt Balázs sötét öltönyben és nyakkendőben, itt állt még pénteken, ebben az irodában, itt, pontosan itt! Négykézláb odamászik, ahol Balázs állt pénteken, mert ő emlékszik, pontosan itt állt, itt látta őt utoljára, lekuporodik Balázs lába nyomán a szőnyegre, egész kicsire húzza össze magát, pici most ő, apró gyerek, hajlott hátú öreg, és ott a szőnyegen, a szögletes mintájú, szürke és fekete szőnyegen érti meg, hogy öccse nem jön többé haza.
Sír. Régen nem sírt már, most olyan iszonyú hangja van a sírásnak, hát ilyen a sírás, kicsi korában nem ilyen volt, kamaszkorában sem, mikor Ildikó elhagyta, Ildikó, Ildikó, meg sem érdemelt az egyetlen könnycseppet sem, már megint ostobaságok járnak a fejében, igen, akkor egészen más volt sírni, most minden könny iszonyú fájdalom, ahogy kijön és ahogy bent marad.
Kinyílik mögötte az ajtó. Ő nem hallja, illetve hallja és mégsem, később emlékezett rá, hogy az ajtó kinyílt, később hallotta, hogy akkor kinyílt, csak akkor nem hallotta, hogy épp kinyílt, és egyszer csak anyja roskadt le mellé. Látta őt valami fátyol mögül, ez a könnyek fátyla, mert a könnyektől látni sem lehet, igen, már erre is emlékszik régről, hogy a könnyektől nem lehet látni. Átölelik egymást ott a szőnyegen, és anyja hangját hallja valahonnan iszonyú messziről:
– Hát ez történt…, és nem értem… – igen, ez anyja hangja, nem figyel rá, de az jó, hogy az ő hangja.
Árpádban csak most tudatosult, hogy anyja ezek szerint már tudja. Nem tőle tudja, vagy igen? Ő mondta el? Lehet, hogy elmondta, csak nem vette észre, vagy nem is most mondta el, de csak most történt, előbb nem mondhatta el, anyja nyilván megnézte a neten.
Hallja maga mellett a zokogását. Ketten kuporognak, itt kuporognak a szőnyegen, aztán lassan ez a gondolat is kiáramlik Árpád fejéből, és utána nem marad semmi. A semmi közepén ülnek anyjával, szőnyeg sincsen már, a szoba kerek, minden üres, a földre hullott papírlapok kilométerekkel arrébb vannak, elérhetetlen távolban, és nem süt többé a nap.
Arra eszmél, hogy Pál arcát látja. Hogy került ide? Tényleg itt van? Arca torz, mintha nem is az övé lenne, olyan, mint aki vigyorog. Sohasem tudta jól kimutatni az érzelmeit, régen sem, vagy nincsenek is neki. Pál, a munkakerülő, most olyan dühös rá, dühös, igen, mert nem lehetett rá számítani sohasem.
– Azért ez túlzás. – mondja szárazon Pál, és Árpád felébred. Dühe óriásira nő, de tehetetlensége még mindig nagyobb, teste ólomból van.
– Mi van? – üvölti Árpád.
– Csak egy tárgyalás, ez csak egy tárgyalás, ne legyél már ennyire kocka! – folytatja a „társalgást” Pál.
Árpád feláll, szédül, Pál felé lép. Mit beszél ez? Jól nyakon kéne vágni, ahogy régen. Még egy lépést tesz, és agyában világosság gyúl: hiszen ők nem is tudják…
– Én úgy sajnálom, kisfiam! – szólal meg anyja rezignáltan. – Ostobaság volt, mind mondtátok, ostobaság, de én úgy hittem benne, a Szűzanya erejében, én nem is értem, hogy történhetett!
– Mi van? – Árpádtól megint csak ennyi telik.
– Én tudom, kisfiam, milyen fontos lett volna ez a tárgyalás, de Balázst ne hibáztasd, egyedül én tehetek az egészről.
Tényleg nem tudnak róla, állapítja meg a férfi, úgy tűnik, újra képes gondolkodni.
– Nem tudjátok? Ti nem tudjátok?! – zihálja Árpád, de nem a saját hangján, egy idegen szól belőle. Hevesen gesztikulál, a monitor felé mutogat, azt is elfelejti, hogy anyját elő kellene készíteni, hogy nem csak így, így egyszerre...
– Dehogynem tudjuk. – mondja Pál komolyan és tökéletes közönnyel. – Azért vagyunk itt. Az az iszonyú fontos tárgyalás!
Árpádból kitör a feszültség. Teste már nem ólmos, épp ellenkezőleg, iszonyú energia feszíti, iszonyú harag, megragadja Pál gallérját, esetlenül rángatni kezdi, majd arrébb löki öccsét, aztán újra megragadja, de hirtelen eszébe jut anyja, és csak ők ketten hallják, ahogy Pál képébe leheli:
– Balázs gépe… a gép… – nem tudja folytatni, hangja elhal. Ha kimondja, megtörténik. Nem szabad beszélni.
Pál arca elváltozik, ilyen még soha nem volt. Most olyan, mintha ő lenne az idősebb. Mindkét kezét Árpád vállára teszi, és úgy mondja, szelíden:
– Tudjuk, hogy a tárgyalás fontos, de…
– Ti nem is tudjátok, mi történt… – hallja Árpád újra a saját hangját.
– Hogyne tudnánk, mondom, hogy tudjuk, hogy lekéste azt a… szerencsétlen gépet, hát negyedórája beszéltem vele.
– Mi?! Mi van? – Árpád értelmetlen mozdulatokat tesz, téblábol. – Balázs látni akarta a Sagrada Familiát, látni akarta, igen. Ezért utazott Barcelonába, és nem Madridból indult Düsseldorfba. Nem Madridól…
– Igen, de lekéste azt a gépet…, – most már Pál is értetlen arcot vág. – Azt hittük tudod, és ezért vagy ilyen dühös. – Pál óvatos oldalpillantással jelzi, hogy a padlón heverő papírok és dossziék iszonyú káosza bárkinek erre engedne következtetni.
– Lekéste?... – Árpád már megint ordít.
– Most mondom, negyedórája beszéltem vele, azt hittem, téged is hívott.
Árpádnak hányingere van. Az íróasztal felé lép, megbotlik, vagy csak a térdei csuklottak össze, mindegy, a mobilját keresi. Négykézláb csúszkál a parketten, még szerencse, hiszen így hamar megpillantja a telefont, hogy is emlékezhetett volna rá ilyen helyzetben, hogy néhány perce lelökte a földre. De megvan! Az íróasztal alá kuporodik, mint egy gyerek, elbújik a világ elől, csak a szívverését hallja, nincs is most más, és kikeresi Balázs számát. Kicsöng. Hány századmásodperc telik el két búgás között? Soha nem jutott eszébe megfigyelni, de most számolja, tudja, megtanulja egy életre.
– Szia, figyelj, sajnálom! – hallja Balázs jól ismert hangját. – Akartalak már hívni, igen, csak még nem tudtam elérni a düsseldorfiakat, de áttetetem a tárgyalást, ne aggódj, megoldom!
Árpád nem tud szólni. Balázs félreérti a csöndet.
– Figyelj, tudom, hogy haragszol, oké, hogy ez fontos, de megoldom, csak most a németek épp nem elérhetőek, de már intézem, minden rendben lesz!
Furcsa, ahogy Balázs magyarázkodik. Hiszen soha nem magyarázkodik. Balázs soha nincs zavarban, minden helyzetet ural, soha ilyen nem szokott lenni a hangja.
– Milyen volt a Sagrada Familia? – kérdezi Árpád lassan, mint aki beszélni tanul.
– Jó, nem kell elmondani, hogy mennyire dühös vagy, magamtól is kitaláltam. – hangzik Balázs rosszalló hangja. – Te is tudod, hogy nem a Sagrada Familia miatt késtem le a gépet! De csak gúnyolódj, Páltól már megkaptam úgyis.
– Megmutatod majd a fényképeket? – folytatja Árpád nyugodtan, hangja most könnyű, ő maga is könnyű már, a világ színes, csillogó buborék. – Még a párizsi képeket sem láttam.
Balázs sóhajt. Ez annál is rosszabb, mint amire számított. Árpád soha egyetlen képet nem nézett meg, ha most ilyen ostobaságokon gúnyolódik, akkor igazán nagyon dühös. De most már Balázs is dühös lesz. Milyen jogon beszél így vele? Hiszen jóvá fogja tenni! Mindenki követ el hibát, Árpád ráér számon kérni őt, ha majd mégse sikerül a tárgyalást összehozni. Addig meg leszállhatna róla.
– Tudom, hogy a cég egész jövője ezen a tárgyaláson múlik, már elmondtad, nem felejtettem el. És újra mondom, elintézem, nem kell aggódni!
Árpád hallgat. Most érzi csak, hogy kiizzadt, hideg lett rajta a verejték, ráragad a fagyos ruha. Milyen jó is Balázs hangját hallani! Ó, csak hazajönne már, ha itt lesz végre, megölelgeti majd, úgy igazán férfiasan, mint a diplomaosztóján, hogy ropogjanak a csontjai, jaj, de büszke volt rá akkor, de meg nem mondta volna semmi pénzért, nem, csak a hátát veregette meg, magához szorította, hát az semmihez sem hasonlítható, ha egy ilyen testvére van az embernek!
Balázs újra félreérti a csöndet, most már igazán elege van, előbb Pál gúnyolódása, most Árpád számon kérő hangneme.
– Na, szóval intézem, szia! – és kinyomja a hívást. Különben is, neki most a düsseldorfi partnereket kell hívni, hagyják őt békén.
Árpád kimászik az asztal alól. Visszanyeri hidegvérét, na, nem teljesen, egyik kezével a monitortartóra támaszkodik.
– Lekéste a gépet. – mondja, mintha valami újdonságot közölne.
– Az én hibám, kisfiam, már mondtam! – szólal meg újra anyja.
– Meg a Szűzanyáé. – teszi hozzá készségesen Pál.
Nem értesültek, gondolja Árpád, nem is sejtik…
– Szóval ti tudjátok, hogy miért késte le a gépet? – kérdezi Árpád. Azért kérdezi, hogy kérdezzen valamit. Hangokat akar hallani. A sajátját és mindenkiét, aki fontos neki. Beszéljenek hozzá, mindegy, mit. Vigyorog. Ez nem illik hozzá, le kéne törölni az arcáról, de nem megy, a szája széle mindenáron szoros barátságot akar kötni a fülével.
– Hát tudod, kisfiam, volt az a lourdes-i víz.
– Amiből ti is kaptatok! – hallatszik Pál előzékeny hangja.
– A milyen víz? – Árpád igazából nemigen figyel. Gyerekkori emlékek jutnak eszébe, máshol jár és más időben.
– A víz a lourdes-i zarándokhelyről, hoztam belőle mindhármótoknak, tudod. Hiszen elmondtam nektek a történetet, Szent Bernadettnek megjelent a Szűz Mária Lourdes-ban, és a jelenés helyén forrás fakadt, gyógyító erejű forrás. Hoztam nektek is, hiszen tudod, hogy egészségesek legyetek… mindenfajta betegségre, fájdalomra…
– Tudod, ez az a víz, amit olyan nagy becsben tartasz, hogy még mindig van belőle. – Pál nem hagyhat ki egyetlen alkalmat sem. Igazából dühíti ez az egész. Azért mert ő nem akart a családi cégben megöregedni? Az ő munkája mintha nem is számítana! Mert otthoni munka? Attól még igenis fontos! Az, hogy éppen csak megél a keresetéből, pont azt jelenti, hogy megél belőle. De hát a családi cég, mindenki azért van oda! Gyanútlanul beugrik anyjához valami ostobaságért... Miért is ugrott be? Mindegy! Balázs meg pont akkor hívja. Mikor máskor? Egy telefonszám miatt, aminek nála kellett volna lennie, de persze elfelejtette beírni a mobiljába, és megint ő az, aki ilyenkor rendelkezésre áll. „Balázs lekéste a gépet?” – hüledezik anyja. – „Vigyél el Árpádhoz az irodába, légy szíves, most!” Pedig neki jobb dolga is lett volna kedd délután.
– Tudom, hogy ezt mind ostobaságnak tartjátok, és talán az is, ostobaság… – folytatja anyja és újra sírva fakad. – Balázs is kapott, betette egy palackban a hűtőbe. Amikor a reptérre indult, sietett, és… véletlenül ezt a palackot vitte magával az ásványvizes helyett. Már ott volt, mikor észrevette, akkor a bőröndjébe tette, nem akarta kidobni, hogy ne bántson meg,... utána meg… elfelejtette.
– Nem akarta kidobni, hogy ne hallgassa egész hátralévő életében, hogy hogy tehetett ilyet. – helyesbít segítőkészen Pál, aztán röhögni kezd. Most olyan, mint régen.
– Régi volt már az a víz, ez lehetett a baj… – folytatja anyja.
– Mivé lesz a világ, ha már Szűz Máriáék is romlott vizet palackoznak. – teszi hozzá Pál.
– A barcelonai reptérre is kapkodva érkezett, azt hitte, ez… ez rendes ásványvíz és kiitta.
– Még mindig nem értem. – mondja türelmesen Árpád.
– Ez a szerencsétlen ott hányt a vécén, a gép meg felszállt nélküle. – vigyorog Pál.
Árpád is vigyorog. Nem való őhozzá ez a vigyor, de múlhatatlan, ettől most Pálra hasonlít, pedig nem volt még olyan, hogy Pállal bármiben is hasonlítottak volna. Tényleg látni akarja a fotókat a Sagrada Familiáról. Meg az Eiffel-toronyról is. Balázs tarthatna egy élménybeszámolós délutánt. Tényleg, Szentpétervárról is szívesen nézne képeket. Már megint csupa ostobaságon jár az esze, gondolta.
Ajánlott bejegyzések: